NULLÁCSKA: Színek

SZÍNEK

Nullácskáék vidékre költöztek. A nagyvárosból előbb egy kis faluba, majd egy tanyára.

A kislány szerette a változatosságot, és nem okozott neki ez nagy gondot.

Újabb gyerekeket ismert meg, újabb helyekre költöztek, és ő nyitottan állt elébe minden élethelyzeteknek.

Különösen a tanyán érezte magát elemében, még akkor is, ha napi 10-12 km-t kellett megtennie biciklivel.

Imádta a természetet, az évszakok változását, és ugyanolyan áhítattal tudta bámulni a kipattanó rügyeket, mint a fenyőágakat, melyeket vaskos hó lepett el.

Látott a nagy pusztaságban halomnyi gömbvillámot, és megtapasztalt egy több méteres forgószelet is.

A közelben egy kis erdő helyezkedett el. Ide különösen szeretett kijárni, a sajátjáénak érezte, és valami nagyon nagy kincsként kezelte. El is nevezte Gyémánt erdőnek.

Mivel a tanyán nem nagyon voltak gyerekek, ő az erdő kis lényeivel beszélgetett.

Nemcsak az erdő kis állataival, hanem titkos lényekkel is, például tündérekkel.

Mivel Szotyi is Manó volt, ez nem volt szokatlan dolog a kislánynak.

Továbbra is szeretett olvasni, tanulni, új ismereteket szerezni, nagyon kíváncsi volt mindenre, és mindenkire.

      Aztán egy napon az iskolában, ahogy ment be a szünetről az osztályterembe, a táblán nagy betűkkel ezt látta felírva:

Nagy Nulla CIGÁNY.

A nevét és ezt a szót: cigány.

Úgy érezte leleplezték, és olyan dologért kell most bűnhődnie, amiről nem is tehet.

Ezzel kapcsolatban vegyes ismerete volt, és nagyon össze volt kavarodva.

Csak azt érezte, hogy most leginkább összemenne picire, vagy legalább láthatatlanná válna.

Nem, az nem lehet, nem menekülhetek el.- gondolta.

Kihúzta Magát, és határozottan megkérdezte, hogy azt ki írta oda?

Majd gyorsan letörölte a tábláról a kréta nyomait.

Egy fiú kajánul mosolygott, és a táblán látott szavakat elkezdte kiabálni.

Hiába törölte le a táblát, ott csengett a hang, és ha nem kiabálta volna a fiú, akkor is ott visszhangzott volna benne.

Ez a helyzet nagyon hasonlított egy ovis élményére, amikor az elefánt volt a kiabált szó.

Eszébe jutott ez és az akkor történtek. És Szotyi már ott is csücsült a vállán, és a fülébe súgta:

- Ez a szó, ezek a betűk, hogy C-I-G-Á-N-Y, ezek tudnak téged bántani? Van benne fenyegető? Lélegezz!

Feszült figyelem volt az osztályteremben, a fiú és ő farkasszemet nézett.

Majd Nullácska becsukta a szemét, és mélyet sóhajtott.

Figyelte a testét, össze-vissza cikáztak az érzetek benne.

Koncentrált befelé, és csak érzett.

Az energiák erősek voltak, és nem álltak meg, gyorsan változtatták a helyüket.

Szotyi újból megszólalt:
- Pont mint a mókusok a fán. Emlékszel, amikor a mókuscsalád áthalad az erdőn, milyen fürgék? És milyen erősen érkeznek egy-egy faágra, hogy utána tovább szökkenhessenek?

Nullácska elmosolyodott, és már nem volt olyan félelmetes ez az energiaáradat, amit tapasztalt.

Kinyitotta a szemét, ránézett a fiúra.

Most már csak egy fiút látott, aki szavakat mond. Egy beszélő fiút.

Becsöngettek, és ő nyugodtan leült a helyére.

   Hazafelé a biciklin, eszébe jutottak ezek az élmények, és újból zaklatottnak érezte Magát. 

A rét közepén díszlett egy peckes gémes-kút, leparkolt ott a bringájával.

A kút hűs vizéből kortyolt párat, és egy fűszállal a szájában leült a kút melletti itatóra, ami a közelben legelő birkanyájnak volt fenntartva.

- Tudod, Szotyi! Még mindig nem hagy nyugodni, ez a cigány dolog.
A szüleimmel nem beszélgettünk soha erről, és nem tudom, hogy akkor én most ki és mi vagyok.
Nekem úgy tűnik, hogy az emberek nem szeretik a cigányokat, és ha valaki cigány, akkor az rossz dolog.

És én nem tudom, hogy az vagyok-e?

- Cigány vagy rossz? - kérdezte Szotyi mosolyogva.

- Hát, ez az!!! Nem tudom. Össze vagyok zavarodva.

- Kedveském. Az emberek sokfélék, és szeretnek összehasonlítani, megcímkézni. Sok módon tehetik ezt, és talán tudod, beszéltünk erről már az oviban is.

Az emberek a bőrszínhez is csatolnak bizonyos jelzőket, vagy tulajdonságokat.

Vannak, fekete, fehér, sárga, kreol és még sok más árnyalatú bőrszínű emberek.

Ebben az országban is, és máshol is. Ilyen nagyon sokszínű az élet.

Nézd csak meg ugyanannak a fának a leveleit, még azok sem egyformák.

Különböző árnyalatúak. És ez szép, ez a valóság.

- És ez szép. - Igen, mélyült bele a mondatba Nullácska.

- De mondd, miért rosszabb egy sötétebb árnyalatú falevél a többinél???

- Nem rosszabb, Kedves, csak más. És a másság valakinek ijesztő.

Neked és sokaknak természetes, hogy ennyiféle, szép színes az élet.

És vannak, akiknek ez ijesztő, nem ad nekik biztonságot.

Nagyon meleg volt a réten, ezért Nullácska felugrott a bringára, hogy kedvenc helyére tekerjen, a hűs lombok alá, a Gyémánt erdőbe.

Majd folytatta:

- Nálunk Apa színesebb, ő barna. Anyu viszont nagyon fehér, úgyis szokta mondani, hogy hipóreklám.

Apu a bőrszíne szerint cigány, anyu meg sváb.

Apu nem szereti magát ezért, és én nem akarok ugyanilyen lenni!!!

- Melyik nem akarsz lenni? Mert az, hogy neked kreolosabb a bőröd, azon nem tudsz változtatni.

- Nem akarok olyan lenni, aki nem szereti Magát azért amilyen.

- Nézz csak körbe itt az erdőben. Szerethető-e kevésbé bármelyik falevél, csak mert más színe van? Csak mert eltér a többitől?

A kislány erőteljesen koncentrált a színekre, és beléjük merült. Szinte mámoros lett a sok zöldtől, barnától, sárgától, pirostól. Mennyi szín, mennyi árnyalat. 

És mind szép, mind szerethető.

Azzal lehuppant a hűvös mohára, és egy nagy barna falevelet szorított a szívéhez.

- Mind szerethető - suttogta, és hagyta, hogy könnyei meglocsolják a békés erdő talaját.