2019. december 2., hétfő

Hópehely a szíven


Hópehely, fehér, hideg, vizes. Most egyszerre öröm és bánat pelyhei hullanak körülöttem és Bennem.

Gyermeki öröm jár át engem is, ahogy a kislányomra nézek. Az első hó,  fura újdonság. 
Nehéz benne lépni, haladni. Megállásra, csendre, odafigyelésre tanít.
Körülöttünk a korán kelők hóemberei a parkban, vidám, kisebb, nagyobb figurák.
Előre nézek, a gyermekemre, az örömre, a kíváncsiságra. A jövőbe nézek, megújulok, mosolygok.

Egy padra téved a tekintetem, belepte a hó, elszorul a szívem. Kivel nem tudok már leülni erre a padra? Miket és kinek nem mondtam még el? Ki az aki hiányzik? Mi az, ami fáj?
Ki nincs velem testben, lélekben, sehogy sem, és miért? Volt e valaha mellettem úgy igazán?
Nehéz kimondani, hogy nem, és ettől még-jobban fáj.
Egyre messzebb kerülök attól, hogy valaha megkapjam azt, ami úgy hiányzik tőle- elfogadás, szeretet, figyelem, őszinteség, vagy csak egy igazi ölelés.
Van, aki meghalt, és azért.
Van, aki él, de (szenvedély)beteg, és azért.
Van, aki él, de nem képes rá. Mert a saját bajával van elfoglalva, és azért.
Van, aki sosem élt, azért.

Hullik a hó, hideg, nehéz. Minden pelyhe égeti a bőröm, égeti a lelkem.
Az arcomra gördülő könnycseppekbe hullanak, hogy aztán együtt folyjanak tovább.
Múlt és jövő itt a jelenben mind együtt egyetlenegy hópehelyben.
Ez az élet, érzem, hópehellyel a szívemen.




2019. november 1., péntek

Tegnap falevél voltam.




Tegnap falevél voltam szép-testű, zöldellő.
Büszke, lelkes; fa ágán dülledő.

Tegnap falevél voltam, narancs-piros, színes, kacér.
Örültem a fa részeként, és hálát adtam minden napért.

Tegnap falevél voltam, barnába hanyatló sárga.
Lassan, lassan, elbúcsúzom Kedvesem, Fa ága.

Tegnap falevél voltam, száradó, ősz-barna.
Belém kap a szél, röptet; körülöttem zeng az élet hangja.

Tegnap falevél voltam, a színem már csak álom.
A Föld befogad, megnyugtat, így szép a halálom.



(A Blooming Body- Butoh tánckurzus és az ősz ihlette.)

2019. október 3., csütörtök

Szavakkal verve



-Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kis ökörnek.

-Ha még egyszer ezt csinálod eltöröm a kezedet.
-Ha így beszélsz kimosom a  szádat szappannal. 
-Amíg az én asztalomnál ülsz, azt csinálod, amit én mondok.
-Gyereknek kuss a neve. 
-Téged meg ki kérdezett? 
-Fogd be a szád! 
-Ne sírj!!!
-Te mit képzelsz Magadról, Úgysem fog sikerülni.

-Béna vagy.
-Hülye-gyerek. 
-Belőled úgysem lesz semmi.
-Fiúnak kellett volna születned.
-Bárcsak lánynak születtél volna, olyan kislányos vagy. 
-Ne játszd a fejed. 
-Mit okoskodsz?
-Ne színészkedj.
-Kis kurva.
-Csúnya vagy. 
-Te vetted el a fiatalságomat.
-Minek születtél meg.
-Hülye vagy, az is maradsz. 
-Útban vagy. 
-Ne légy láb alatt, foglald el Magad.
-Bezzeg a szomszéd kislány/kisfiú sokkal szebb, jobb, okosabb...   

A teljesség igénye nélkül összeszedtem pár olyan mondatot, amit  szülők mondtak gyermekeiknek. 

(A saját és a körülöttem lévők emlékeiből. )





Szerencsés, aki nem ilyen mondatok által cseperedett, de sajnos nem igen ismerek ilyet; nyilván mert hozzám a sebzett lelkű gyerekek jönnek felnőttként.

Hogyan érzed Magad, ahogy olvasod ezeket a  szavakat? Mi indul be a testedben?
Gyomorgörcs? Mellkas szorítás? Visszafojtott lélegzet? Zsibbadás? Vagy düh?


Bármelyik is, teljesen természetes folyamat zajlik benned. 

Ezeket szeretnénk egész életünkben elkerülni, mert nemhogy nem tanultunk meg a testünkben lenni, de ezekben a helyzetekben nem volt velünk senki, aki megtanította volna.
Pont azok mondták ezeket, akiknek a feladatuk lett volna bátorítani, elfogadónak lenni, támogatni, szeretni.
Persze ők sem hibáztathatók, nekik se tanította senki.

Aztán telnek az évek, és lehet, hogy ők már nem mondják, de belénk ivódtak szavaik az érzések által, és már van, hogy mi mondjuk Magunknak; rosszabb esetben a gyerekeinknek is.

Mert sajnos bántalmazni szavakkal is lehet, és sokkal tovább tart a gyógyulás is. 
Nem kell, hogy így legyen. Felnőttként is meg lehet tanulni a testérzetekkel, szomorúsággal, dühvel, tehetetlenséggel, stb. lenni.
Meg lehet tanulni, tapasztalni az önszabályozást, az egészséges érzelmi áramlást, hogy könnyebben menjenek a felnőtt mindennapok, ne pedig felnőtt bőrbe bújt 3-4-5 éves gyerekekként kelljen élni.

Szülőként különösen nagy felelősségünk van a saját gyermekkorunkat, érzelmi sebeinket a helyére tenni, hogy ne adjuk tovább a fájó, bántó mintákat, és ne a mi múltunk kompenzálásaként neveljünk.

Mert az is egy szemellenző, és így nem látjuk tisztán a saját gyermekünket, és annak valós igényeit.

Először nekünk kell tudni mit kezdeni a testünkkel, az érzéseinkkel, érzeteinkkel, hogy méltó példát tanulhassanak. Hiszen jól tudjuk, hogy utánzással tanulnak.




Ha még nem tettük meg, akkor elkezdhetjük Magunknak megadni, amire gyerekkorunk óta vágyunk.

Ha szüleink szájából nem hallhatjuk, akkor mondjuk ki Magunknak, és gyermekeinknek, amilyen sokszor csak tudjuk:

-Örülök, hogy vagy!

-Boldog vagyok, hogy az Anyukád/ Apukád lehetek!
-Boldog vagyok, hogy létezel!
-Szeretlek. 
-Büszke vagyok Rád!
-Ügyes vagy! 
-Okos vagy! 
-Szép vagy!
-Bármit elérhetsz, amit szeretnél. 
-Megértem, átérzem, ha dühös, szomorú, csalódott, stb vagy.
-Itt vagyok Veled.
-Számíthatsz Rám.
-Sírj csak nyugodtan.
-Szeretem a hangodat, szeretlek hallgatni.
-Érdekel, amit mondasz.
-Kíváncsi vagyok Rád.
-Úgy szeretlek, ahogy vagy!
-Pont úgy vagy jó, ahogy vagy!
-Bátran fejezd ki az érzéseidet!
-Nekem bármikor elmondhatod,amit szeretnél, amit érzel, gondolsz.
-Sikerülni fog.
-Gyere csináljuk együtt.
-Szólj, ha segítsek.


Ezek után a mondatok után, hogyan érzed Magad? Hogyan reagál a tested?

Mosolyogsz? Megkönnyebbülsz? Netán összeszorul a  szíved? Sírsz? Meghatódsz?
Be tudod fogadni a mondatokat, érzéseket? 

Ha segítségre van szükséged gyermekkorod feldolgozásában, keress meg:


Egyéni konzultáció













2019. szeptember 23., hétfő

Újraélés



Vannak emberek, akik gyermekük születése után még közelebb érzik Magukat saját szüleikhez, még jobban megértik, és szeretik Őket.
És vannak emberek, akik gyermekük születése után teljesen kétségbeesnek,összetörnek, fájnak, és (átmenetileg) eltávolodhatnak, haragudhatnak a szüleikre.

Akiknek minden saját gyermekkori élményük, történetük, sérelmük úgy tör felszínre, mint egy vulkán.
Hozzám az utóbbiba tartozó emberek fordultak idáig, és igazán csak akkor értettem meg mindezt, amikor a saját bőrömön tapasztaltam.






 Fontos lenne tudni ezeket gyermekvállalás előtt:

- A várandóssággal saját magzatkori élményeidet élheted újra. E mellett érdemes ránézni hogyan állsz hozzá a test változásaihoz, milyen a test képed.
 Hogyan viszonyultak a felmenőid ehhez a témához, így mi vár rád testi és lelki szinten.


- A szüléssel saját születésedet élheted újra. Na ez egy nagyon sarkalatos pont, ezért érdemes szülés felkészítőre járni, újjászületés tréninget végezni. Sajnos nagyon kevés helyen készítenek fel erre, így érdemes keresni olyan segítőt, aki ezzel is foglalkozik, nemcsak a légzéstechnikákkal, stb.
A nők nagyobb százaléka retteg a szüléstől, és nincs tisztában azzal, hogy mi is történik olyankor a  testével, ez a kultúránk szegénysége -sem a születés, sem a halál nincs méltó helyen kezelve.

Mindenféle vitaminokat beszedetnek, vizsgálatokra küldenek, de a lélekkel, a testbe ragadt érzelmekkel, érzetekkel kevesen foglalkoznak.

-A szoptatással feljön minden kiszolgáltatottsági, táplálási, biztonságérzeti, orális fixációs
 (cumi ,cumisüveg= rágó, cigi, evészavar) probléma.
 Ez szintén egy nagyon terhelt terület, szerencsére már egyre több Laktációs szaktanácsadó tud segíteni a nőknek.
Ennek ellenére mégis úgy látom, hogy a rokonság, és a felkészületlen, vaskalapos védőnők, orvosok is sokat tudnak ártani. Borzalom, hogy mi van a fejekben, és mennyire nem tiszta ez a téma sem. Pedig "csak" egyszerű, zsigeri, anyai megérzést, odafigyelést, és igen óriási alázatot követel.

Ha pedig ez korlátozva van, akkor nem szégyen segítséget kérni. Szerencsére azért hallottam számtalan jó sztorit is ezzel kapcsolatban. 

-A hozzátáplálás pedig az egész felnőttkori ételhez, italhoz, emésztéshez, és szexhez(intimitáshoz) kapcsolódó hozzáállást megalapozhatja.

- A gyermek sírásával, mozgásfejlődésével, nevelésével, mindennapjaival kapcsolatban pedig jöhet a múlt cunami.
Minden meg nem kapott ölelés, oda nem figyelt pillanat, netán megalázás, bántás, megszégyenítés visszaköszön.


Ott állsz a kisbabáddal, és a saját üvöltő, fájó belső gyermekeddel.


Mit tehetsz ilyenkor? Mi az amire figyelj? Hogyan kezeld a helyzetet, Magadat?

Az előbb felsorolt témákban, és a kérdésekre válaszolva is tudlak Téged segíteni, akár már van gyermeked, akár előtte állsz.

Figyelem! Senkinek nem akarom megmondani, hogy mi a tuti.
A saját tapasztalataimat adom át a tanult módszerek által, hogy mindenki meglelhesse a saját válaszait, női, anyai, zsigeri erejét, tudását. Természetesen férfiakat, párokat is szívesen segítek ebben.




Októbertől várlak új helyszínen a Jászai Mari térnél:
Egyéni konzultáció

Tér- Játék: Belső gyermek





2019. szeptember 14., szombat

Tájékozódási űr


"A gyermekek - a meleg vérű fajok utódaihoz hasonlóan- tájékozódási ösztönnel születnek: szükségük van valakire ahhoz, hogy irányérzékre tegyenek szert. ...
A gyermek képtelen elviselni, ha az életében nincs ilyen személy: nélküle teljesen összezavarodik, és elveszti a tájékozódási képességét. 

Vagyis képtelen elviselni azt, amit én csak tájékozódási űrnek nevezek. A gyermek számára a szülők, illetve szülőt helyettesítő felnőttek jelentik a természet adta tájékozódási pontot csakúgy, mint az állatok esetében a fiatal utódaikat nevelő felnőtt egyedek."
(Dr. Máté Gábor: A család ereje)




Sajnos sokunk nő fel ebben a tájékozódási űrben. Nemcsak az árva gyerekekre gondolok ilyenkor. Hanem, ha a szülők túl sokat dolgoznak, nem érnek rá a gyerekkel foglalkozni, nincs erejük, energiájuk, vagy kedvük; illetve, ha nem kompetensek, érzelmileg ridegek, magukat is képtelenek jól működtetni (testi, lelki problémákkal, szenvedélybetegségekkel küzdenek) a gyermek akkor is magára marad.

Azért, hogy ezeket a mintákat, bizonytalanságokat ne adjuk tovább a gyermekeinknek, először Magunkat kell felnevelni; Nekünk kell lennünk elsősorban a saját világítótornyunknak, hogy aztán ők is megtalálhassák Önmagukat a szüleik viszonyításában.
Ehhez pedig mély testi, lelki, pszichológiai önismeretre és válasz-kész, kötődő, szeretetteljes kapcsolódásra van szükségünk Magunk felé és (leendő) gyermekeink felé is.




A HOGYAN-okat szívesen megmutatom :

Egyéni konzultáció


Tér- Játék: Belső gyermek



2019. szeptember 11., szerda

Belső gyermek

"Talán nem is az van a legnagyobb hatással a gyermekre, amit a szülő-gyermek kapcsolatban történik, hanem az hagyja a legmélyebb nyomot a gyermek személyiségén, ami ebből a kapcsolatból hiányzik." (C. G. Jung)

És keressük, sokszor egész életünkben ezeket keressük.
Van, hogy átmenetileg megkapni látjuk más személyek, szerelmek, szerek, hobbik, közösségek által.
De ezek ideig-óráig tartanak, és jön újra a csalódás, a hiány érzet, és rohanunk az újabb szerelem, vagy szer felé.

Ezért is tartom fontosnak, hogy :
- Tisztában legyünk azzal, hogy mik azok a minőségek, amiket nem kaptunk meg (értő figyelem, minőségi idő, szeretet, odaadás, elfogadás, kompetencia, biztonság, erő, támasz, bölcsesség, szabadság, bizalom, stb.)
- Meg tudjuk gyászolni, meg tudjuk élni mélyen a testben érezve ezeknek a hiányát. (szomorúság, düh egészséges testi megélése az idegrendszerünk jelenlegi állapotának függvényében).
- Megtanuljuk ezeket a minőségeket energetikai és fizikai módon is megadni Magunknak.
- Megtaláljuk Magunkban a biztonságos, elfogadó, szeretetteljes felnőttet, aki felneveli a bennünk lévő kisgyermeket.
- Folyamatosan kapcsolódjunk a testünkhöz, és beleköltözve jól érezzük Magunkat. (A jól érzés nem egyenlő a csak "pozitív érzetek" észlelésével.)

Ha érdekel ez a folyamat, és Te is szívesen felnőnél, felnevelnéd Magad, akkor várlak szeretettel az októberi eseményen:
https://www.facebook.com/events/678063966031093/
Vagy Egyéni konzultáción:
https://ildiidill.blogspot.com/p/blog-page.html?m=0



2019. augusztus 18., vasárnap

Nincsen semmi baj... De van!!!!


Ma fültanúja voltam annak, hogy egy kislány véletlenül elesett a biciklijével. 
Nagyon megijedt, sírt, és nem is akarta abbahagyni.
A szülei egyfolytában azt hajtogatták, hogy nincsen semmi baj; majd kioktatták, hogy így jár, aki nem figyel.


Nahát ezt a semmi bajt annyiszor hallottam már ilyen esetekben, és bevallom Nekem is oda kell figyelnem, hogy ne alkalmazzam.
Hogy miért?





Mert igen is van baj.
Egy gyermeknek igenis baj, ha elesik, ha megijed, ha fáj valamije, ha el akarnak venni tőle valamit, ha nem sikerül neki valami, ha ölelésre vágyik, de nem kapja meg, és még sorolhatnám.

Bele sem gondolunk, hogy ezzel az egyszerű 2 szóval milyen károkat okozhatunk, ugyanis ezzel ignoráljuk az érzéseit, azaz ő  Magát. 
Mert, hogy a gyerek megtanulja, hogy a szülőnek van igaza, és az ő bajai nem számítanak.
Aztán később mondja majd magának, hogy semmi baj, ha méltatlanul bánnak vele a munkahelyén, a párkapcsolataiban, a  műtőben, vagy bárhol. Semmi baj, mondja majd, ha fellökik, ha megverik, ha kisemmizik.

Gondolj csak bele Te kedves felnőtt: Hányszor mondtad már Magadnak (és másnak is), hogy semmi baj, és tudtad, hogy hazugság? 
Mert az elfojtás éveit éljük? Mert ciki, ha fáj? (Miközben állandóan panaszkodunk).

Ezentúl gyermekednek, gyermek ismerősödnek, rokonodnak, és Magadnak is inkább ezeket mond, és kérdezd.:
- Mit érzel? Mi van Benned most? 
- Add csak át Magad az érzéseidnek.
- Van időnk, fontos, amit érzel.
- Nagyon sajnálom, együtt érzek Veled. 
- Megértem, hogy most szomorúságot, haragot, dühöt, csalódottságot érzel.
-Testtudatos szülőknek: - Pontosan hol érzed, mutasd meg. Simogasd meg, fogd meg, ahol fájdalmat érzel.
- Mire van szükséged, hogy jobban érezd Magad?
- Itt vagyok Veled. 
- Számíthatsz rám.
- Biztonságban vagy.
- Jól esne egy ölelés?

Ha így járunk el, akkor nem ragad be a az a sok fájdalom, düh, szorongás, nem beszélve a stressz hormonokról.
Körülbelül másfél, 2 perc alatt lefut egy stresszre adott válasz reakció a testben. 
Igen ez nem mentális, meg gondolkodni való dolog, ez TESTI ÉRZET (és biokémiai folyamat)!
Ha legalább ennyi időt adunk a gyermeknek, akkor egészségesebb lélekkel fog felnőni, és már fut is tovább felfedezni a világot.







2019. augusztus 8., csütörtök

Esküvő



Nála jobban nem élvezte senki a fotózást. Főleg, amikor vicces ötlete is megvalósult: hófehér ruhában, és gumicsizmában a Dunában.
Már közel volt a negyvenhez, és még mindig benne volt a Nőcis csillogás mellett a pajkos gyermek, de ezt egyáltalán nem bánta.





Minden jól alakult, mindenki, aki kedves volt számára ott lesz, és együtt ünnepelheti vele a nagy napot.
Szikrázó napsütés töltötte be a teret kint is, és bent a lelkében is.
Minden tökéletesnek tűnt, már csak negyed óra választotta el az esküvői szertartástól.
A Polgármesteri hivatal egy félreeső kis helyére bújt, hogy telefonáljon, ugyanis nem látta sehol az apját.
- Szia! Hol vagy? - kérdezte, miközben a torkában dobogott a szíve.
- Szia Kislányom! Hol lennék? Itthon. - szólt bele karcosan az apja.
- De Apu, most van az esküvőm, azt mondtad eljössz, itt leszel!!!!!
 Ami utána hangzott el, nos, már mindegy is... 

Félt, félt attól, ahogyan viselkedni fog majd az apja, hogy megint az ital fog győzni.
Attól meg rettegett, hogy kellemtelen helyzetbe hozza a vendégsereg előtt. Aztán eszébe jutott, hogy csakis olyan emberek lesznek ott az esküvőn, akik ismerik, és szeretik őt; és bármi is történjék elfogadásban részesül. Ez némiképp megnyugtatta.

De hogy nem jön el az esküvőjére? Pont az övére? Hiszen a 3 testvér közül mindig is ő foglalkozott az apjával a legjobban. Talán, mert ő még nem nőtt fel, hiába a legidősebb hármójuk közül. Még reménykedett.
Titkon mindig remélte, hogy meggyógyítja, megmenti Őt, vagy történik valami csoda, és neki is biztonságos, támaszt adó apja lesz. Azon a napon, kimondottan szüksége lett volna rá.

Annyi éve ismételgette magában, hogy ő bizony sosem megy férjhez, amíg majdnem így lett.
Szerencsére mégsem utáltatták meg vele a szülei eléggé a házasság intézményét, így állhatott ott most talpig menyasszonyi ruhában.

És Ő nem jön el, ez nem lehet igaz.

De igaz volt. A gyöngyös, tüllös ruhában egy apró lányka huppant össze. A Nő eltűnt.
Egy kislány, aki újra egyedül, és elárulva érezte Magát. Ez egy nagyon ismerős érzés volt számára. 
A torka összeszorult, és vele együtt az egész mellkasa nehéz lett, a szemei könnybe lábadtak.
A nagy hőség ellenére reszketni kezdett a  hidegtől.
Egyszerre volt gyorsan ziháló, kitágult orrlyukú, összefacsarodott gyomrú, összeszorított öklű dühöt érző óriás; és rongylábú, erő nélküli szomorú  pöttöm.

Túlságosan is ismerte ezeket az érzéseket, testi érzeteket: nem voltak se jók, se rosszak, sokkal inkább csak ismerősök. Így hát szokás szerint csak hagyta, hogy egészen átjárják, birtokba vegyék a testét, majd átvonuljanak rajta; majd mint a kedves vendégek, már tovább is álltak.

Lenézett a hófehér csipke magassarkú cipőjére, és mélyen belehelyezkedett a lábaiba.
Hagyta, hogy a figyelme megtöltse meleggel azokat. Aztán már nem a szemeivel figyelt.

Érezte, ahogy az egész talpa megtartja őt, biztonságban van.
A talaj és ö már egyek voltak, és aztán már az egész Földből táplálkozott, felkúszott az élet belőle a lábaiba, majd fel az egész testébe.
Érezte a csontjait, a vére lüktetését.
Menni kellett, várták. Elindult a bevonuló zene

Megszorította leendő férje kezét, és csak lépdelt.
Minden egyes lépéssel egyre nagyobb lett a kislány, és mire odaértek az anyakönyveztetőhöz már egy felnőtt Nő állt ott mosolyogva.
Szétnézett a teremben: a nézésében ott voltak szavai: megcsináltam...itt vagyok, férjhez megyek, felnőttem.
Talán valaki meg is hallotta...


















2019. április 3., szerda

STOP!


8 hónapos a kislányom, és kizárólag hordozóban van rajtam. Nem használunk babakocsit.
Egyrészt az akadálymentesítés hiánya, a kutyakakik; és azok miatt akiknek nem sikerül parkolnia, és belógnak a járdára a kocsijukkal.
Azonban ennél is fontosabb számomra a kötődő nevelés, a testközelség, a biztonság adása gyermekemnek.
Praktikus darab, a megfelelő hordozót még az ortopéd orvos is ajánlja a csípő és gerinc tartás miatt, és szoptatni is könnyen, diszkréten lehet benne.

Sokan ezekkel sincsenek tisztában, olykor ufóként néznek ránk... ez mondjuk az ő bajuk.
Vagy meg is jegyzik: "Jaj, nem fullad meg a gyerek? Biztosan melege van."
 ( alvó pozícióban egészen a testhez bújva békésen alszik a baba, az erre alkalmas fejrésszel betakarva, vagy aki kendőt használ, azt ráhúzva)
Nem, nem fullad meg, speciális anyagú a kendő, a hordozó, pontosan erre van kitalálva.
Természetesen akad olyan jó érzésű, jó ösztönű ember is, aki meglátja, és mondja is, hogy
"A legjobb helye van ennek a babának, milyen jó neki."

Jó bizony.
Hordozóval nem órákig tart az altatás, maximum negyed óra alatt alszik a baba, érezve a szülői test melegét, szívverését, és illatát, pont mint az anyaméhben.
Utazgatós, jövős -menős emberekként pedig nem okoz gondot semmilyen ulticél, esemény.
 Bárhová el tudunk menni vele.
Legutóbb a Normafát jártuk meg, és Libegőztünk is például.
Mindenkinek ajánlom szeretettel! Az Oktogonnál van is egy szuper hely, ahol segítenek a  kiválasztásban, sőt, kipróbálni, bérelni is lehet.




Azonban van egy nagy hátránya!!!!!
A baba túlságosan szem és kéz előtt van: Valamiért mindenki erős késztetést érez, hogy hozzányúljon, megsimogassa, csak mert baba, és nagyon cuki.

Tegnap a postán és a pékségben a sorban állók egyike, az üzletben az eladónő érezte úgy, hogy hozzá kell érjen a kislányomhoz. Kb. fél órán belül 3 idegen kéz egy babán?
Hogy van ez?

A mai nappal jutottam el oda, hogy rendeltem egy kitűzőt:




Sajnos, -mint sok minden másnak-ennek sincs kultúrája hazánkban.

Bevallom sokszor lefagyok, és csak értetlenül nézek, később meg haragszom Magamra, hogy miért nem szóltam.
Amikor pedig rászólok ezekre az emberekre, vagy arrébb megyek(ha sikerül), vagy kirakom a kezem, akkor én vagyok a goromba.

Már arra is gondoltam, hogy vissza fogdosom őket.

Jó ideje úgy élek, hogy nem teszek olyat mással, amit én sem szeretnék.
Erre kérek mindenkit.
Mert ugye senki sem szeretne úgy élni, hogy lépten - nyomon megfogdossák, csak mert olyan cuki...

A kisbaba védtelen, nem tud szólni, elszaladni, nemet mondani.
Erre vagyunk mi, szülők.


Még a barátnőimnek sem engedtem, hogy azonnal hozzányúljanak a kislányomhoz.
Először távolságból barátkozzanak, ismerkedjenek, és ha Szofi úgy érzi, akkor mehet a test kontaktus.
Mivel ők igazán érző lények, és nagyon őszinték, nagyon jól levehető, hogy mit szeretnének, ha odafigyelünk rá, ha ráhangolódunk. Ha nem egy mosolyt, ölelést akarunk kicsikarni tőle, hanem az ő igényeit és tempóját vesszük figyelembe.
Viszont vadidegen emberek 2 másodperc után, sokszor a baba háta mögött, lesből támadva fogdosni, egyáltalán nem jópofa dolog.

Segítőként nagy témám az Intimitás.
Bizony elgondolkodtató, hogy abban a társadalomban, ahol nem tisztelik a gyerekeket(és szüleiket), ahol nem kérdezik meg, hogy szeretnéd e, hogy hozzád érjek, megfogjalak, (arról nem is beszélve hogy hol és hogyan) ott tud e egészséges kapcsolódás kialakulni az emberek között.
Fontosnak tartom, és mindenkinek nagy feladata az én határok betartása, és megvédése.
Az én testemről én rendelkezem.
Ezt tanítom a kislányomnak.
Lehet nemet mondani bárkinek.

Nem véletlenül dolgoztam Magamon is, és másokkal is a (szexuális) kihasználtság, abúzus témakörökön.

Lejárt már a kötelező puszi a nagybácsinak, és a teljes kiszolgáltatottság, mert gyermek vagy.

Tanítsuk meg már pici kortól az én határokat, az önvédelmet.
És közben rálelhetünk, hogy mi hogy állunk a sajátunkkal.
Bizony én Magam is gyógyulok ebben a témában a mai napig. Megtanulni ezt, képviselni saját Magunkat sosem késő!

Szóval kedves nénik, bácsik, kérlek ne nyúljatok a babákhoz!!! Köszönöm.






2019. január 16., szerda

Merengő



Nem félek a változástól, a megöregedéstől. Gyönyörűnek látom az idős, ősz hajjal körbevont arcokat.
A hétvégén egy szülinapi torta felett azonban elmerengtem az időről.
Már rég nem loptam el a legfinomabb falatokat a tesóim tortájáról, sőt ezúttal a csokidíszt, és a minirolettit is a testvéreim gyerekeinek adtam a legnagyobb örömmel. 
Nagyot mosolyogtam magamban, hogy régen képes voltam a  süti tetejét leenni, tesóim bánatára; most meg milyen jó érzéssel töltött el odaadni az enyémből az unokaöcsiknek és unokahúginak a falatokat.
Mély sóhaj után megállapítottam, hogy végérvényesen felnőttem. :D

Aztán az öcsém odaszólt, hogy milyen durva már, hogy mindhárman gyerekesek vagyunk, és hogy megöregedtünk, és kicsit másról szólnak már a szülinapok (nem rólunk), mint régen.
Abban a pillanatban láttam, ahogy az idő egy apró ráncot rajzolt a szeme sarkába.
Nem, előtte biztosan nem volt ott, gondoltam.
Abban a  pillanatban láttam meg a felnőtt, 2 gyerekes csodaapukát, az erős férfit, az öcsémet.
Már nem az a kis nyurga, örökmozgó legényke volt, nem a kisfiú, akinek én mindig látom.
Hanem egy felnőtt férfi.

Én ezt még sosem fedeztem fel. Azt hogy hogyan látom az embereket, főleg a szeretteimet.
A múlt, az emlékezés, vagy még inkább a szeretet szemével.

Elgondolkoztam: Vajon a kislányomat is így fogom látni, ha felnő?
Ugyanezt az ártatlan, angyali tökéletességet fogom látni benne, akkor is ha már ő is anyuka lesz?
Valószínű igen. Egy pillanatra a jövőbe utaztam, és tetszett amit láttam.

Aztán körülnéztem, megnéztem a családom tagjait, és rájöttem, hogy milyen jó a szeretet szemével látni.
Talán ezért látok csakis szépséget Magam körül.


Rúzs mánia

Mi lehet az? - Készülhetett akár: henna, bíbor, okker, vasérc, fehérólom, féldrágakő, mérgező kivonat, bíbortetű, vöröshangya, cinóber, bor,...