Ősz, lassan hulló levelek, szép, szeretem.
A fa ága sem ragaszkodik leveléhez, csak mosolyogva libben.
Mint összeforrt kezű szerelmesek a gally és a levele, pont abban a pillanatban- sem előbb, sem utóbb- elválnak egymástól.
Búcsútáncot jár a szín, hogy elpihenjen a még langyos avaron.
Érdemes Nekünk is ilyen természetesen búcsútáncot járni, és elengedni helyzeteket, embereket, személyiségrészeket, bármit; hogy aztán a Magunk felé fordulás után új erőre kapjon az életünk.
Eszembe is jutott erről egy élményem:
Forró vákuum az egész testem.
Mindent magába szív, el akar raktározni,
meg akarja állítani a pillanatot.
Két kezemmel szorítom arcod, szemem felkutatja minden porcikád,
minden rést, minden ráncot, pihét.
Mint egy szomjas vándor a sivatag közepén.
Végre kiszáradt ajkaimhoz ér életed.
Ínséges időkre most magamba zárom megszakadt szíved sóhaját,
könnyes tekinteted, bőröd elcsitult illatát.
Magamba zárlak, és egyben felszabadítalak.
Szabad vagy, repülj.
Szabad vagyok, repülök.
