Nem félek a változástól, a megöregedéstől. Gyönyörűnek látom az idős, ősz hajjal körbevont arcokat.
A hétvégén egy szülinapi torta felett azonban elmerengtem az időről.
Már rég nem loptam el a legfinomabb falatokat a tesóim tortájáról, sőt ezúttal a csokidíszt, és a minirolettit is a testvéreim gyerekeinek adtam a legnagyobb örömmel.
Nagyot mosolyogtam magamban, hogy régen képes voltam a süti tetejét leenni, tesóim bánatára; most meg milyen jó érzéssel töltött el odaadni az enyémből az unokaöcsiknek és unokahúginak a falatokat.
Mély sóhaj után megállapítottam, hogy végérvényesen felnőttem. :D
Aztán az öcsém odaszólt, hogy milyen durva már, hogy mindhárman gyerekesek vagyunk, és hogy megöregedtünk, és kicsit másról szólnak már a szülinapok (nem rólunk), mint régen.
Abban a pillanatban láttam, ahogy az idő egy apró ráncot rajzolt a szeme sarkába.
Nem, előtte biztosan nem volt ott, gondoltam.
Abban a pillanatban láttam meg a felnőtt, 2 gyerekes csodaapukát, az erős férfit, az öcsémet.
Már nem az a kis nyurga, örökmozgó legényke volt, nem a kisfiú, akinek én mindig látom.
Hanem egy felnőtt férfi.
Én ezt még sosem fedeztem fel. Azt hogy hogyan látom az embereket, főleg a szeretteimet.
A múlt, az emlékezés, vagy még inkább a szeretet szemével.
Elgondolkoztam: Vajon a kislányomat is így fogom látni, ha felnő?
Ugyanezt az ártatlan, angyali tökéletességet fogom látni benne, akkor is ha már ő is anyuka lesz?
Valószínű igen. Egy pillanatra a jövőbe utaztam, és tetszett amit láttam.
Aztán körülnéztem, megnéztem a családom tagjait, és rájöttem, hogy milyen jó a szeretet szemével látni.
Talán ezért látok csakis szépséget Magam körül.
