2013. szeptember 19., csütörtök

NULLÁCSKA: Színek


SZÍNEK





Nullácskáék vidékre költöztek. A nagyvárosból előbb egy kis faluba, majd egy tanyára.

A kislány szerette a változatosságot, és nem okozott neki ez nagy gondot.

Újabb gyerekeket ismert meg, újabb helyekre költöztek, és ő nyitottan állt elébe minden élethelyzeteknek.

Különösen a tanyán érezte magát elemében, még akkor is, ha napi 10-12 km-t kellett megtennie biciklivel.

Imádta a természetet, az évszakok változását, és ugyanolyan áhítattal tudta bámulni a kipattanó rügyeket, mint a fenyőágakat, melyeket vaskos hó lepett el.

Látott a nagy pusztaságban halomnyi gömbvillámot, és megtapasztalt egy több méteres forgószelet is.

A közelben egy kis erdő helyezkedett el. Ide különösen szeretett kijárni, a sajátjáénak érezte, és valami nagyon nagy kincsként kezelte. El is nevezte Gyémánt erdőnek.

Mivel a tanyán nem nagyon voltak gyerekek, ő az erdő kis lényeivel beszélgetett.

Nemcsak az erdő kis állataival, hanem titkos lényekkel is, például tündérekkel.

Mivel Szotyi is Manó volt, ez nem volt szokatlan dolog a kislánynak.

Továbbra is szeretett olvasni, tanulni, új ismereteket szerezni, nagyon kíváncsi volt mindenre, és mindenkire.


      Aztán egy napon az iskolában, ahogy ment be a szünetről az osztályterembe, a táblán nagy betűkkel ezt látta felírva:

Nagy Nulla CIGÁNY.

A nevét és ezt a szót: cigány.

Úgy érezte leleplezték, és olyan dologért kell most bűnhődnie, amiről nem is tehet.

Ezzel kapcsolatban vegyes ismerete volt, és nagyon össze volt kavarodva.

Csak azt érezte, hogy most leginkább összemenne picire, vagy legalább láthatatlanná válna.

Nem, az nem lehet, nem menekülhetek el.- gondolta.

Kihúzta Magát, és határozottan megkérdezte, hogy azt ki írta oda?
Majd gyorsan letörölte a tábláról a kréta nyomait.

Egy fiú kajánul mosolygott, és a táblán látott szavakat elkezdte kiabálni.

Hiába törölte le a táblát, ott csengett a hang, és ha nem kiabálta volna a fiú, akkor is ott visszhangzott volna benne.



Ez a helyzet nagyon hasonlított egy ovis élményére, amikor az elefánt volt a kiabált szó.

Eszébe jutott ez és az akkor történtek. És Szotyi már ott is csücsült a vállán, és a fülébe súgta:

- Ez a szó, ezek a betűk, hogy C-I-G-Á-N-Y, ezek tudnak téged bántani? Van benne fenyegető? Lélegezz!



Feszült figyelem volt az osztályteremben, a fiú és ő farkasszemet nézett.

Majd Nullácska becsukta a szemét, és mélyet sóhajtott.

Figyelte a testét, össze-vissza cikáztak az érzetek benne.
Koncentrált befelé, és csak érzett.

Az energiák erősek voltak, és nem álltak meg, gyorsan változtatták a helyüket.

Szotyi újból megszólalt:
- Pont mint a mókusok a fán. Emlékszel, amikor a mókuscsalád áthalad az erdőn, milyen fürgék? És milyen erősen érkeznek egy-egy faágra, hogy utána tovább szökkenhessenek?

Nullácska elmosolyodott, és már nem volt olyan félelmetes ez az energiaáradat, amit tapasztalt.

Kinyitotta a szemét, ránézett a fiúra.

Most már csak egy fiút látott, aki szavakat mond. Egy beszélő fiút.

Becsöngettek, és ő nyugodtan leült a helyére.


   Hazafelé a biciklin, eszébe jutottak ezek az élmények, és újból zaklatottnak érezte Magát. 
A rét közepén díszlett egy peckes gémes-kút, leparkolt ott a bringájával.
A kút hűs vizéből kortyolt párat, és egy fűszállal a szájában leült a kút melletti itatóra, ami a közelben legelő birkanyájnak volt fenntartva.

- Tudod, Szotyi! Még mindig nem hagy nyugodni, ez a cigány dolog.
A szüleimmel nem beszélgettünk soha erről, és nem tudom, hogy akkor én most ki és mi vagyok.
Nekem úgy tűnik, hogy az emberek nem szeretik a cigányokat, és ha valaki cigány, akkor az rossz dolog.

És én nem tudom, hogy az vagyok-e?

- Cigány vagy rossz? - kérdezte Szotyi mosolyogva.

- Hát, ez az!!! Nem tudom. Össze vagyok zavarodva.

- Kedveském. Az emberek sokfélék, és szeretnek összehasonlítani, megcímkézni. Sok módon tehetik ezt, és talán tudod, beszéltünk erről már az oviban is.

Az emberek a bőrszínhez is csatolnak bizonyos jelzőket, vagy tulajdonságokat.

Vannak, fekete, fehér, sárga, kreol és még sok más árnyalatú bőrszínű emberek.




Ebben az országban is, és máshol is. Ilyen nagyon sokszínű az élet.

Nézd csak meg ugyanannak a fának a leveleit, még azok sem egyformák.

Különböző árnyalatúak. És ez szép, ez a valóság.

- És ez szép. - Igen, mélyült bele a mondatba Nullácska.

- De mondd, miért rosszabb egy sötétebb árnyalatú falevél a többinél???

- Nem rosszabb, Kedves, csak más. És a másság valakinek ijesztő.

Neked és sokaknak természetes, hogy ennyiféle, szép színes az élet.

És vannak, akiknek ez ijesztő, nem ad nekik biztonságot.

Nagyon meleg volt a réten, ezért Nullácska felugrott a bringára, hogy kedvenc helyére tekerjen, a hűs lombok alá, a Gyémánt erdőbe.



Majd folytatta:

- Nálunk Apa színesebb, ő barna. Anyu viszont nagyon fehér, úgyis szokta mondani, hogy hipóreklám.

Apu a bőrszíne szerint cigány, anyu meg sváb.

Apu nem szereti magát ezért, és én nem akarok ugyanilyen lenni!!!

- Melyik nem akarsz lenni? Mert az, hogy neked kreolosabb a bőröd, azon nem tudsz változtatni.

- Nem akarok olyan lenni, aki nem szereti Magát azért amilyen.


- Nézz csak körbe itt az erdőben. Szerethető-e kevésbé bármelyik falevél, csak mert más színe van? Csak mert eltér a többitől?

A kislány erőteljesen koncentrált a színekre, és beléjük merült. Szinte mámoros lett a sok zöldtől, barnától, sárgától, pirostól. Mennyi szín, mennyi árnyalat. 
És mind szép, mind szerethető.

Azzal lehuppant a hűvös mohára, és egy nagy barna falevelet szorított a szívéhez.

- Mind szerethető - suttogta, és hagyta, hogy könnyei meglocsolják a békés erdő talaját.




NULLÁCSKA: Veszély



4. Veszély

 






Az ovinak hamar vége lett, és Nullácska nagy-nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel vetette bele magát az iskolába.
Csupa neki tetsző dolog volt ott. A színes ceruzák, az írás tudománya, a finom illatú könyvek és füzetek, na és az olvasás.

Nullácska imádott olvasni, hamar meg is tanult, és élvezte, ahogy elrepíti a képzelete a történetek birodalmába.

Sokkal inkább szerette az iskolát, mint az ovit.
A harmadik osztályos évnyitóra készült, és előtte még hintázott egyet otthon Öcsivel és Apával.

Szerette ezt a vidám színű, piros- sárga hintát, amit Apa készített.

Akár az egész család felülhetett rá, olyan nagy volt, és jól meg lehetett hajtani, majd nagyot ugrani róla. Öcsi már 4 éves volt, és sokat játszottak együtt. Szeretett Öcsivel hintázni, és jó volt, hogy most Apa is ráért, és kicsit együtt voltak.

Ott hintáztak hárman a finom napsütésben, amikor átjött a szomszéd bácsi. Valamiért mérges lehetett, mert hangosan beszélt, és kalimpált a kezeivel.

Bement Anyuhoz és Mamához a konyhába, Nullácskáék a hintáról követték az eseményeket.

Egyre nagyobb zaj, és kiabálás jött ki a konyhából, amikor Apa odakiáltott, hogy ne a nőkkel veszekedjen, hanem neki mondja, ha valami baja van.

Szó szót követett, a gyerekek nem igazán értették, hogy most mi van.

Aztán a szomszéd a kezébe vett valami botot, vagy deszkát és oda akart csapni apuhoz.

Nullácska addigra már leszállt a hintáról, és onnan nézte, hogy mindjárt odasuhint a bácsi, és eltalálja a hintázókat.

Apa hirtelen arrébb dobta öcsit a fűre, ő pedig kitért a deszka elől.

Majd verekedni kezdtek.

Anyuék kiszaladtak, és beterelték a két síró gyereket.

Az ágy mögé bújva várták, hogy most mi lesz.

Nullácska látva öccsét összeszedte magát, és próbálta vigasztalni.

- Nincsen semmi baj, ne sírj! - miközben még ő is szipogott.

- Hadd sírjon csak, nem baj az! - ugrott oda Szotyi!

- Öcsinek kikerekedett a szeme, ő most látta először a Manót.

- Szia! A legjobbkor jöttél, mint mindig!

- Igen, mindig minden időben jön, még én is.

- Ki vagy Te? - kérdezte Öcsi.

- Ó, hadd mutatkoztam be: Szotyi vagyok, Manóvári Manó.

- Szia! Bántják apát! Segíts neki! - kérte a kisfiú.

- Szia! Én most nem tudok neki segíteni, és lehet, hogy nem is szorul rá. Én most hozzátok jöttem.

- Nagyon fééélek - sírt öcsi.

- Szotyi! Én is - hajtotta le a fejét Nullácska.

- Megértem, hogy most így éreztek. Apropó érzések. Mi zajlik most bennetek? Figyeljetek csak bele a testetekbe. Hogyan érzitek magatokat?

- Azt hogyan kell, nem tudom, hogy mit kérdezel -szólt öcsi.

- Nos, kicsit csukjátok be a szemeteket.

És vegyetek jó nagy levegőket. Csak figyeljétek ezt a légzést, ahogy ki- és beáramlik a levegő.

Ahogy észreveszitek, hogy beáramlik a levegő a testetekbe, kerüljetek egyre beljebb és beljebb a testetekbe.

Mintha lenne egy képzeletbeli kis-repülő, ami minden egyes légzéssel egyre beljebb kerül a légtérbe. Mint, ahogy a szél fújja a papír repülőt, a légzés is úgy irányítgatja a repülőt, aztán már azt veszitek észre, hogy magától repül.



Hagyjátok ezt a repülőt végigszállni, végig pásztázni az egész testeteket kitöltő lég-teret, legyetek ennek a repülőnek a kapitánya, és derítsétek fel, hogy mi található ott, és pontosan hol.

Kedves kapitányok, jelentést kérek, - tisztelgett viccesen Szotyi.

- Szotyinak jelentem én a gyomornál találtam valamit - szólt Nullácska.

- Rendben, figyeld meg, hogy pontosan mit. Van-e esetleg valami képed erről a jelenségről?

- Látom, ahogy apát bántani akarja az a bácsi.

- Igen, szóval akkor megjelent egy kép.

Vedd csak észre, hogy ez a kép ebben a belső térben bukkant fel, és az előbb nem is volt itt. Nézd csak ezt a képet, mint amikor a fotóalbumot szoktátok nézni. Akár képzeletben meg is tapogathatod a kép felszínét vagy a széleit.

- Igen, pont úgy látom, és sírnom kell tőle.

- Akkor nézd csak még, és keress rajta nagyon figyelmesen - állíthatsz a repülő nagyítóján- hol van ezen a képen bármi veszélyes? Tud-e ez a kép bárkit bántani?

- Nem, látom, hogy ez csak egy kép.

- Akkor hagyd csak a képet, és gyere vissza a gyomorhoz, és csak legyél vele, ott azzal az érzettel, anélkül, hogy bármilyen képet vagy szót raknál rá.

- Ez az érzet ott a gyomrodnál, ez veszélyes? Tud Téged, vagy bárkit bántani?

- Nem, ez egy energia, tudhattam volna.

- Jól van, akkor csak legyél vele kicsit, itt ezzel az energiával.

- És Öcsi kapitány, Neked merre jár a repülőd? Felfedeztél-e valamit?

- Igen, most már értem, hogy mit kérdeztél, és a torkomnál fedeztem fel valami szorítót.

- Képzeld el, hogy a repülőd, pont akkora, hogy még ezen a szorításon is átfér, mintha egy hegyi barlangba szállna be, és akár fel is kapcsolhatod a repülőd reflektorát. Nagyon alaposan reflektorozd át ott belül az egész teret, és keresd, hogy hol van benne az, ami fáj.

Öcsi halkan sírni kezdett.
 - Megtaláltam, ott van, egy kő alá beszorulva, apu az.

- Ügyesen észrevetted. És amit most látsz, az valóban Apu, vagy csak egy képzeletbeli kép, ami ebben a térben van?

- Hát ez egy kép Apuról, ahogy ott sír, vagyis, most meg Magamat látom.

- Akkor ezek szerint változik ez a kép?

- Igen, már másmilyen. Már Én vagyok rajta.

- És ez a kép, amit most nézel, ez tud neked fájni? Hol van rajta fájdalom?

- A képen nincs, a torkomban van.

- Igen, az egy kép, így van, és a képek nem tudnak sem bántani, sem fájni, sőt nem is veszélyesek. Egyszerűen csak képek, amik a térben felbukkantak. Hadd csak őket. És hadd az érzetnek is lenni ott a torkodban.

- Igen, és ne akard, hogy eltűnjön, csak figyeld! - szólt Nullácska.

- Így van, csak figyeld. És Neked ott van még az energia?

- Nem már nincs, pedig még repülgettem a térben a repzimmel.

- Jól van, és Neked Öcsi, most milyen?

- Már sokkal jobban érzem magam, köszönöm Szotyi! Klassz ez a repülős játék.

- Igen, nagyon klassz. Ilyet tudtok bármikor játszani. Csak figyeljetek a légzésre, aztán zsupsz be a térbe a repzivel, és hagyjátok, hadd pásztázzon csak, derítsétek fel mi bukkan fel, és ismerkedjetek, legyetek ezekkel a jelenségekkel.

Észreveszitek, hogy ugyanez a tér van ám itt kint is, nemcsak a testben?

Először érzékeljétek csak így csukott szemmel még egy kicsit.

- Haha, ugyanaz, ugyanaz! Tényleg, a repzi mindenfelé tud szállni, figyelni - kiáltott fel Nullácska.

- Igen, és ez a tér mindig itt van, és végtelen.

Az összes dolog ebben bukkan fel.

Minden, amit láttok, hallotok, éreztek. Ezek viszont változnak, ahogy öcsinél is megváltozott a kép, vagy mindkettőtöknél az energia.

Ezek csak jönnek és mennek, nem állandóak.

És most nyissátok ki a szemeteket, és csak figyeljetek.

Sok mindent láttok, amiknek elnevezéseket adtok. Ez így van jól, így fejezzük ki magunkat.

És most egy kicsit csak legyetek úgy, hogy nem adtok szavakat a látottakhoz.

- Na, ez olyan, mint amikor bambulok, nevetett Nullácska.

- Igen, olyasmi, bambuljatok csak kicsit- nevetett a Manó.

A két testvér egymásra nézett és elmosolyogták magukat.

Most már volt egy közös barátjuk, Szotyi.



2013. szeptember 16., hétfő

NULLÁCSKA: Hogyan legyünk elefánt

3. Hogyan legyünk elefánt???





Nullácska vegyes érzésekkel volt az ovi iránt.

Legszívesebben Antival játszott.

Még abban is egyetértettek, hogy mivel a metróban sötét van, ennek legtökéletesebb ábrázolása a teljesen feketére festett rajzlap.
Persze a fekete festék alatt ott volt a kékeszöld metró pontos képe, de ezt csak ők ketten tudták, és nagyon elégedettek voltak éles meglátásukért, és még az sem zavarta őket, hogy az óvónéninek nem tetszett a feketére festett lap.

Általában csak figyelte a kislány az eseményeket, és csendes volt. Legtöbbször egyedül, vagy Antival játszott.

Egy nap észrevette, hogy páran őt nézik, miközben összebújva sustorognak.

Aztán az egyik ovistársa elé állt és elkezdte hangosan kiabálni, hogy ELEFÁNT! Elefánt! Nullácska egy elefánt!!!

Aztán a többiek is elkezdték utánozni, és közben vihogva, összeszorított szemmel bámulták.

Nullácska értetlenül állt ott, nem értette, hogy ő, aki egy kislány, hogyan lehetne egy elefánt.

Egyébként szerette az elefántokat, anya mutatott róla képeket, és igazán aranyosnak találta őket.

Viszont most olyan érzése volt, hogy ezt bántásként mondják a társai.

Dühösen visszaválaszolt:

- Én nem vagyok elefánt!!! Én egy kislány vagyok!!!

- Deee, elefánt vagy!!! Olyan nagydarab vagy, mint egy elefánt!!!! Elefánt!!!

Nullácska magába roskadva a játékkonyha mögé bújt. Nem értett az egészből semmit, miért bántják őt, miért mondják neki ezt?

Nem kellet sokáig Szotyira gondolnia, mert már meg is jelent egy labdán egyensúlyozva, vidáman.

- Halihó, ezt nézd!

- Látom Szotyi, nagyon klassz - vágta oda morcosan a Manónak. Nem zavar, hogy én most bajban vagyok? Te meg itt csak játszol!!!



- Ó, igen, én játszom! És amint látod egyáltalán nem zavar, hogy veled mi történik. Miért kellene zavarnia? Miért nem játszol Te is?

- Igazad van, Te attól még mókázhatsz, csak nekem nincs most kedvem, mert bántottak a többiek. Azt mondták, hogy elefánt vagyok. És nem értem ezt. Meg azt is, hogy azért mondják ezt, mert nagydarab vagyok.

- Kicsi- nagy. Ez egy összehasonlítás. Melyik a nagyobb az elefánt vagy a kutya?

- Az elefánt.
- Igen, de az elefánt csak a kutyához képest tud nagyobb lenni. És például a kutya nagyobb, ha egy egérrel hasonlítjuk össze. Na, akkor meg a kutya a nagydarab. Érted? Attól függ, hogy mihez hasonlítjuk.

Ha megnézed az ovis társaidat, mind olyan, amilyen, de ha elkezded összehasonlítani őket, akkor különböző módon teheted ezt.

Például, az alacsonyabbakat a magasabbakkal, és a kisebb termetűeket, a nagyobbakkal, a vékonyabbakat a húsosabbakkal.

Te husibb vagy, mint a többiek, és ők ezt észrevették, összehasonlították azt, amit látnak. Ennyi az egész.
Miért baj hát az, hogy elefántnak hívtak?

- Azért mert én Nullácska vagyok, egy kislány, és nem egy elefánt.

- És ez a szó, hogy E-L-E-F-Á-N-T - betűzte a Manó- , ez hogyan tud téged bántani?

- Az sehogy, és nem is ezzel van a baj, hanem ahogy mondták!!! Nevettek, csúfoltak!!!

- És azt hogyan csinálták? Mi az, hogy csúfolás?

- Jajj, Szotyi, hát így csináltak: „Elefánt” - és elkezdte utánozni az ovistársakat!

- Ó, igen, most már látom, És ezek a mozdulatok, hangok, hogyan tudtak téged bántani?

- Na, jó, nem azok, hanem mérges lettem, és az!

- Ahamm, szóval mérges. Vigyorodott el Szotyi. És hol van az a mérgesség?

- A gyomromban, még most is remegek tőle.

- Észrevetted, hogy nem is a társaid és a szavak bántottak? Hanem csak, feltűnt egy energia?

- Ó, tényleg. Ez az! De nagyon erős, ilyet még nem éreztem! Megijedtem tőle.

- Akkor csak figyeld, és nézd meg, hogy mi benne az ijesztő?

- Hmm, az, hogy remegek tőle.

- És mi a baj a remegéssel? Fáj az talán? Hogyan tud Téged bántani a remegés?

- Megnézem. Végül is sehogy, sőt egész érdekes, ez olyan új dolognak érződik. Mi ez? Ez a düh? Apa szokta mondani, hogy dühös.

- Hagyd csak, hogy legyen, és nézd őt, ezt az energiát, amit most tapasztalsz, és nem kell sehogyan sem hívni, csak hagyd, hogy energia legyen.
 Tud- e Téged bántani?

- Nem, egyáltalán nem, és már szinte nem is érzem.

- Van benne bármi ijesztő?

- Nem, és már el is tűnt.

- És mi lesz, ha újból Elefántnak fognak hívni a többiek?

- Nem baj, végül is az elefántok aranyosak, és én valóban nagyobb vagyok, mint ők - kacagott fel Nullácska. 
Ha meg újból jönne ez a remegés, vagy bármi, akkor csak megfigyelem, és megkeresem benne, hogy hogyan tud ez engem megijeszteni.
 Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy sehogy.

Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha megint mondanák nekem, hogy elefánt.
- Tudod mit- kacagott Nullácska, ezt figyeld:

És azzal odarohant a társaihoz a kezéből ormányt csinálva, és hangosan kiáltva:

- Hahó, hahó, én vagyok az elefánt! És ormány kezével hangosat trombitált: trárárááá!!!

Az ovisok meglepődve nézték, majd elkezdték utánozni. Én is! Én is! Én is elefánt akarok lenni! Én meg akkor az oroszlán! Én a zsiráf!!!

Egy egész állatkert kerekedett hirtelen, és mindegyikőjük kipirosodva játszott tovább.


2013. szeptember 14., szombat

NULLÁCSKA: Halál és születés

2. Halál és születés



 

Nagy kőlépcsőkön lépdelt fel Nullácska, egy kórház lépcsőin.

Nagypapihoz mentek.

Amikor belépett a kórterembe érdeklődéssel tekintett szét.

Nagypapit megismerte, csak most olyan más volt.

Mindenféle csövek lógtak ki belőle, és  az arca is megváltozott. Nem mosolygott, és hozzábújni sem lehetett, csak feküdt mozdulatlanul.

A kislány értetlenül állt ott, és csak nézett. Ekkor látta élőben utoljára.

Hetek múlva, amikor már egészen megszokta, hogy Nagypapi azon a fura helyen van, és pihen ott, és várja, hogy meggyógyítsák, egyszer csak Anya elcsukló hangon elhívta a kislányt a játékaitól, és leültette. 

 - Kislányom, el kell mondanom Neked valamit!

- Mondjad Anya! 

- A Nagypapi elment.

- Igen, tudom, abban a  kórházban van. Tudom, hogy oda ment.

- Nem kislányom, nem így értem. Úgy értem elment ÖRÖKRE. Nincs többé.

- Micsoda???? Hová ment???? Miért????- állt fel az ágyról a kislány.

- Meghalt a papa. Elment örökre. Tudod, nagyon sokat szenvedett, és most már nem szenved, meghalt.

- Neeeeeeeeeem, nem, nem ,nem, nem. Nem igaz!!!!! Nem mehetett el!!!!

Ordította Nullácska, és futott ki mezítláb a szobából a hideg kövön.

Érezte, hogy nagyon hideg a kő, de most ez nem érdekelte, csak zokogott, és futott a nappaliban ide-oda!!! Ki akart futni valahová, valahová oda, ahol nem halt meg papa, ahol minden rendben van. Mint egy kalitkába zárt kismadár, megzavarodva, aki szabadulni akar. Szabadulni attól a fájdalomtól, amit érez. Mint a kismadár, ő is elfáradt, majd összehuppant, és csak sírt.

Anya odalépett hozzá, és a karjaiba vette, együtt sírtak.

Aztán Nullácska észrevette Anya vállán Szotyit, aki a szája előtt Csssssst-t mutatott, jelezve, hogy ő most titkosan van itt. Mutatta Nullácskának, hogy lélegezzen nagyokat, és csak figyeljen befelé a testébe.

- Jól van Kedveském! Csak lélegezz! 
Csak pihenj meg ebben, és hagyd, hogy minden - minden, ami most a testecskédben van, megélődjön.

Sírj csak, csak figyeld, és hagyd.

Anya lefektette a kislányt az ágyra, és kiment vízért és zsebkendőért.

- Szotyi!!!!

Nagyon szomorú vagyok. A Papa elment, meghalt!

- Tudom, kicsim, tudom. Legyél csak ezzel a szomorúsággal. Hol van ez pontosan?

- A pocakomban, és itt is, a szívemben. Nem akarom ezt.

- Igen, az energiákat nem szeretik általában az emberek, mert kevésbé ismerik őket.

És amit nem ismer az ember, az sokszor félelmetesnek tűnik. De, ha megismered, meg fogod látni, hogy semmi félelmetes nincs benne. Meg akarod ismerni, hogy ne kelljen félni tőle többet?

- Igen.

Akkor csak figyeld őt, úgy, mint máskor is, tudod, ahogy  a leveleket bámulod a fa ágakon, vagy a madarakat az égen. Vagy amikor hagyod, hogy a szél uraság összeborzolja a hajad.

Csak legyél velük.

- Már nem is vagyok szomorú annyira. - szipogott a  kislány

De most mi lesz velem?

- Mi lenne veled? Mi a legrosszabb, ami történhet veled?

- Soha többé nem játszik Velem Nagypapi, mert elment.

- Miket játszottál vele?

- Kalauzosat, az volt a kedvencem. És olyan sok érdekes dolgot is mondott, olyan nagyon jó volt vele.

- És úgy érzed, azt a sok mindent, a szavakat, az érzéseket, és a kalauzos játékot elvitte magával?

- Nem, azt biztosan nem. Nem volt nála, már a kórházban sem, azt hiszem itt hagyta nálam ezeket.

- Na látod, semmi olyan nem ment el, ami most ne lenne Benned, Neked.

- Igazad van, sőt most is látom őt, ha rágondolok, látom, ahogy mosolyog rám.

Nullácska egészen elfáradt a sok sírásban, és az energiák megtapasztalásában, és elaludt.

Anya betakarta őt, és megpuszilta a homlokát. Leült mellé az ágyra, halkan sírt.

Szotyi visszaugrott anya vállára, és valamit súgott a fülébe.

Talán mégis meghallotta, mert mosolyra húzódott a szája, miközben sírt.

Így ültek ott mindketten, miközben Nullácska aludt. Anya és Szotyi.

                   ********************************

Nullácska újból szedte a lábait a kőlépcsőkön, és tudta, Papa már nincs itt, elment.

Most máshoz mentek, kisöccse született.

Nagyon kíváncsi volt rá.
Anya pocakjában lakott idáig, és már szeretett volna játszani vele.

Egy nagy terembe mentek, ahol egy fali tévén mutattak kisbabákat.

Aranyosak voltak mind, és végre az ő kisöccsét is mutatták.

El-elfordította a kis fejét, mintha nem akarná, hogy kamerázzák őt.

- Milyen kis vagány- gondolta Nullácska.

Aztán hazajött Anyával, és nagyon finom illata volt.



Szotyi is örült az új kis családtagnak.

- Látod milyen szép!!! És érzed az illatát??? Az én kisöcsém!!! - lelkendezett a kislány Szotyinak!

Olyan boldog vagyok.

- Igen, nagyon aranyos, biztosan sokat fogtok majd játszani, ha nagyobb lesz.

Igen, boldog? És az milyen érzés?

- Ó, hát nagyon jó!!! Az egész testem bizsereg, főleg a szívemnél. Ez is olyan energia igaz???

- Örülök, hogy észrevetted! Bizony ez is egy energia. Mint minden, ami a testben felbukkan.

Tudod, nagyon sokan azt hiszik, hogy vannak jó és rossz érzések, energiák.

Pedig, ha jobban megfigyeled őket, csak egyszerűen energiák vannak a testben.

Attól függően gondolják az emberek jónak vagy rossznak, hogy milyen történethez kapcsolódik hozzá.

Például emlékszel, amikor megtudtad, hogy nagypapi elment?

- Igen, hát persze, nem olyan régen volt, emlékszem. Tényleg, akkor azt hiszem szomorúságnak neveztem, és aztán láttam, hogy nem az, hanem csak egy energia.

Most meg boldogságnak hívtam, ami ott bent megjelent.

- Így van! Attól függően, hogy hogyan neveződik, az alapján hiszik az emberek jónak vagy rossznak, pedig semmi különbség nincs, csupán csak energia.

Úgy mint az időjárás is, vagy a napocska. A nap mindig csak nap. Attól függően gondoljuk jónak vagy rossznak, hogy milyen történetünk van éppen róla.

Például, ha sokat süt, és kiszáradnak ezért a növények, vagy leég az ember bőre, vagy nagyon izzad, akkor gondolhatja azt, hogy a nap rossz dolog.

És, ha sokat esik az eső és végre kisüt a nap, vagy egy hosszú tél után, hogy örülnek neki az emberek, ilyenkor jónak gondolják.
Pedig a nap végig csak nap volt, semmi más.



- Igen, már látom. És valamit még észrevettem ám!!!

- Na, mit? - ugrándozott fel-le Szotyi...

- Hogy papi elment, öcsi meg jött. Papi sokáig itt volt, és már többet nem jön. Öcsi meg sokáig nem is volt, most jött, és szerintem sokáig marad.

- Ó, hát igen, az életben minden változik.

Akárcsak az évszakok, vagy az időjárás. Az emberek is jönnek, itt vannak kisebb vagy hosszabb ideig, aztán elmennek. Pont úgy, mint a manók, vagy az energiák.

Minden-minden jön, felbukkan, van, aztán elmegy, minden mozog, változik.

- Igen, azt hiszem. Nekem ez tetszik.

Gyere, menjünk játszani, hagy aludjon Öcsi!

És már ugrándoztak is ki a kertbe, hogy felmászhassanak a cserkó fára.


Rúzs mánia

Mi lehet az? - Készülhetett akár: henna, bíbor, okker, vasérc, fehérólom, féldrágakő, mérgező kivonat, bíbortetű, vöröshangya, cinóber, bor,...