NULLÁCSKA: Veszély

4. Veszély

 

Az ovinak hamar vége lett, és Nullácska nagy-nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel vetette bele magát az iskolába.

Csupa neki tetsző dolog volt ott. A színes ceruzák, az írás tudománya, a finom illatú könyvek és füzetek, na és az olvasás.

Nullácska imádott olvasni, hamar meg is tanult, és élvezte, ahogy elrepíti a képzelete a történetek birodalmába.

Sokkal inkább szerette az iskolát, mint az ovit.
A harmadik osztályos évnyitóra készült, és előtte még hintázott egyet otthon Öcsivel és Apával.

Szerette ezt a vidám színű, piros- sárga hintát, amit Apa készített.

Akár az egész család felülhetett rá, olyan nagy volt, és jól meg lehetett hajtani, majd nagyot ugrani róla. Öcsi már 4 éves volt, és sokat játszottak együtt. Szeretett Öcsivel hintázni, és jó volt, hogy most Apa is ráért, és kicsit együtt voltak.

Ott hintáztak hárman a finom napsütésben, amikor átjött a szomszéd bácsi. Valamiért mérges lehetett, mert hangosan beszélt, és kalimpált a kezeivel.

Bement Anyuhoz és Mamához a konyhába, Nullácskáék a hintáról követték az eseményeket.

Egyre nagyobb zaj, és kiabálás jött ki a konyhából, amikor Apa odakiáltott, hogy ne a nőkkel veszekedjen, hanem neki mondja, ha valami baja van.

Szó szót követett, a gyerekek nem igazán értették, hogy most mi van.

Aztán a szomszéd a kezébe vett valami botot, vagy deszkát és oda akart csapni apuhoz.

Nullácska addigra már leszállt a hintáról, és onnan nézte, hogy mindjárt odasuhint a bácsi, és eltalálja a hintázókat.

Apa hirtelen arrébb dobta öcsit a fűre, ő pedig kitért a deszka elől.

Majd verekedni kezdtek.

Anyuék kiszaladtak, és beterelték a két síró gyereket.

Az ágy mögé bújva várták, hogy most mi lesz.

Nullácska látva öccsét összeszedte magát, és próbálta vigasztalni.

- Nincsen semmi baj, ne sírj! - miközben még ő is szipogott.

- Hadd sírjon csak, nem baj az! - ugrott oda Szotyi!

- Öcsinek kikerekedett a szeme, ő most látta először a Manót.

- Szia! A legjobbkor jöttél, mint mindig!

- Igen, mindig minden időben jön, még én is.

- Ki vagy Te? - kérdezte Öcsi.

- Ó, hadd mutatkoztam be: Szotyi vagyok, Manóvári Manó.

- Szia! Bántják apát! Segíts neki! - kérte a kisfiú.

- Szia! Én most nem tudok neki segíteni, és lehet, hogy nem is szorul rá. Én most hozzátok jöttem.

- Nagyon fééélek - sírt öcsi.

- Szotyi! Én is - hajtotta le a fejét Nullácska.

- Megértem, hogy most így éreztek. Apropó érzések. Mi zajlik most bennetek? Figyeljetek csak bele a testetekbe. Hogyan érzitek magatokat?

- Azt hogyan kell, nem tudom, hogy mit kérdezel -szólt öcsi.

- Nos, kicsit csukjátok be a szemeteket.

És vegyetek jó nagy levegőket. Csak figyeljétek ezt a légzést, ahogy ki- és beáramlik a levegő.

Ahogy észreveszitek, hogy beáramlik a levegő a testetekbe, kerüljetek egyre beljebb és beljebb a testetekbe.

Mintha lenne egy képzeletbeli kis-repülő, ami minden egyes légzéssel egyre beljebb kerül a légtérbe. Mint, ahogy a szél fújja a papír repülőt, a légzés is úgy irányítgatja a repülőt, aztán már azt veszitek észre, hogy magától repül.

Hagyjátok ezt a repülőt végigszállni, végig pásztázni az egész testeteket kitöltő lég-teret, legyetek ennek a repülőnek a kapitánya, és derítsétek fel, hogy mi található ott, és pontosan hol.

Kedves kapitányok, jelentést kérek, - tisztelgett viccesen Szotyi.

- Szotyinak jelentem én a gyomornál találtam valamit - szólt Nullácska.

- Rendben, figyeld meg, hogy pontosan mit. Van-e esetleg valami képed erről a jelenségről?

- Látom, ahogy apát bántani akarja az a bácsi.

- Igen, szóval akkor megjelent egy kép.

Vedd csak észre, hogy ez a kép ebben a belső térben bukkant fel, és az előbb nem is volt itt. Nézd csak ezt a képet, mint amikor a fotóalbumot szoktátok nézni. Akár képzeletben meg is tapogathatod a kép felszínét vagy a széleit.

- Igen, pont úgy látom, és sírnom kell tőle.

- Akkor nézd csak még, és keress rajta nagyon figyelmesen - állíthatsz a repülő nagyítóján- hol van ezen a képen bármi veszélyes? Tud-e ez a kép bárkit bántani?

- Nem, látom, hogy ez csak egy kép.

- Akkor hagyd csak a képet, és gyere vissza a gyomorhoz, és csak legyél vele, ott azzal az érzettel, anélkül, hogy bármilyen képet vagy szót raknál rá.

- Ez az érzet ott a gyomrodnál, ez veszélyes? Tud Téged, vagy bárkit bántani?

- Nem, ez egy energia, tudhattam volna.

- Jól van, akkor csak legyél vele kicsit, itt ezzel az energiával.

- És Öcsi kapitány, Neked merre jár a repülőd? Felfedeztél-e valamit?

- Igen, most már értem, hogy mit kérdeztél, és a torkomnál fedeztem fel valami szorítót.

- Képzeld el, hogy a repülőd, pont akkora, hogy még ezen a szorításon is átfér, mintha egy hegyi barlangba szállna be, és akár fel is kapcsolhatod a repülőd reflektorát. Nagyon alaposan reflektorozd át ott belül az egész teret, és keresd, hogy hol van benne az, ami fáj.

Öcsi halkan sírni kezdett.

 - Megtaláltam, ott van, egy kő alá beszorulva, apu az.

- Ügyesen észrevetted. És amit most látsz, az valóban Apu, vagy csak egy képzeletbeli kép, ami ebben a térben van?

- Hát ez egy kép Apuról, ahogy ott sír, vagyis, most meg Magamat látom.

- Akkor ezek szerint változik ez a kép?

- Igen, már másmilyen. Már Én vagyok rajta.

- És ez a kép, amit most nézel, ez tud neked fájni? Hol van rajta fájdalom?

- A képen nincs, a torkomban van.

- Igen, az egy kép, így van, és a képek nem tudnak sem bántani, sem fájni, sőt nem is veszélyesek. Egyszerűen csak képek, amik a térben felbukkantak. Hadd csak őket. És hadd az érzetnek is lenni ott a torkodban.

- Igen, és ne akard, hogy eltűnjön, csak figyeld! - szólt Nullácska.

- Így van, csak figyeld. És Neked ott van még az energia?

- Nem már nincs, pedig még repülgettem a térben a repzimmel.

- Jól van, és Neked Öcsi, most milyen?

- Már sokkal jobban érzem magam, köszönöm Szotyi! Klassz ez a repülős játék.

- Igen, nagyon klassz. Ilyet tudtok bármikor játszani. Csak figyeljetek a légzésre, aztán zsupsz be a térbe a repzivel, és hagyjátok, hadd pásztázzon csak, derítsétek fel mi bukkan fel, és ismerkedjetek, legyetek ezekkel a jelenségekkel.

Észreveszitek, hogy ugyanez a tér van ám itt kint is, nemcsak a testben?

Először érzékeljétek csak így csukott szemmel még egy kicsit.

- Haha, ugyanaz, ugyanaz! Tényleg, a repzi mindenfelé tud szállni, figyelni - kiáltott fel Nullácska.

- Igen, és ez a tér mindig itt van, és végtelen.

Az összes dolog ebben bukkan fel.

Minden, amit láttok, hallotok, éreztek. Ezek viszont változnak, ahogy öcsinél is megváltozott a kép, vagy mindkettőtöknél az energia.

Ezek csak jönnek és mennek, nem állandóak.

És most nyissátok ki a szemeteket, és csak figyeljetek.

Sok mindent láttok, amiknek elnevezéseket adtok. Ez így van jól, így fejezzük ki magunkat.

És most egy kicsit csak legyetek úgy, hogy nem adtok szavakat a látottakhoz.

- Na, ez olyan, mint amikor bambulok, nevetett Nullácska.

- Igen, olyasmi, bambuljatok csak kicsit- nevetett a Manó.

A két testvér egymásra nézett és elmosolyogták magukat.

Most már volt egy közös barátjuk, Szotyi.

NULLÁCSKA: Hogyan legyünk elefánt

3. Hogyan legyünk elefánt???

Nullácska vegyes érzésekkel volt az ovi iránt.

Legszívesebben Antival játszott.

Még abban is egyetértettek, hogy mivel a metróban sötét van, ennek legtökéletesebb ábrázolása a teljesen feketére festett rajzlap.

Persze a fekete festék alatt ott volt a kékeszöld metró pontos képe, de ezt csak ők ketten tudták, és nagyon elégedettek voltak éles meglátásukért, és még az sem zavarta őket, hogy az óvónéninek nem tetszett a feketére festett lap.

Általában csak figyelte a kislány az eseményeket, és csendes volt. Legtöbbször egyedül, vagy Antival játszott.

Egy nap észrevette, hogy páran őt nézik, miközben összebújva sustorognak.

Aztán az egyik ovistársa elé állt és elkezdte hangosan kiabálni, hogy ELEFÁNT! Elefánt! Nullácska egy elefánt!!!

Aztán a többiek is elkezdték utánozni, és közben vihogva, összeszorított szemmel bámulták.

Nullácska értetlenül állt ott, nem értette, hogy ő, aki egy kislány, hogyan lehetne egy elefánt.

Egyébként szerette az elefántokat, anya mutatott róla képeket, és igazán aranyosnak találta őket.

Viszont most olyan érzése volt, hogy ezt bántásként mondják a társai.

Dühösen visszaválaszolt:

- Én nem vagyok elefánt!!! Én egy kislány vagyok!!!

- Deee, elefánt vagy!!! Olyan nagydarab vagy, mint egy elefánt!!!! Elefánt!!!

Nullácska magába roskadva a játékkonyha mögé bújt. Nem értett az egészből semmit, miért bántják őt, miért mondják neki ezt?

Nem kellet sokáig Szotyira gondolnia, mert már meg is jelent egy labdán egyensúlyozva, vidáman.

- Halihó, ezt nézd!

- Látom Szotyi, nagyon klassz - vágta oda morcosan a Manónak. Nem zavar, hogy én most bajban vagyok? Te meg itt csak játszol!!!

- Ó, igen, én játszom! És amint látod egyáltalán nem zavar, hogy veled mi történik. Miért kellene zavarnia? Miért nem játszol Te is?

- Igazad van, Te attól még mókázhatsz, csak nekem nincs most kedvem, mert bántottak a többiek. Azt mondták, hogy elefánt vagyok. És nem értem ezt. Meg azt is, hogy azért mondják ezt, mert nagydarab vagyok.

- Kicsi- nagy. Ez egy összehasonlítás. Melyik a nagyobb az elefánt vagy a kutya?

- Az elefánt.
- Igen, de az elefánt csak a kutyához képest tud nagyobb lenni. És például a kutya nagyobb, ha egy egérrel hasonlítjuk össze. Na, akkor meg a kutya a nagydarab. Érted? Attól függ, hogy mihez hasonlítjuk.

Ha megnézed az ovis társaidat, mind olyan, amilyen, de ha elkezded összehasonlítani őket, akkor különböző módon teheted ezt.

Például, az alacsonyabbakat a magasabbakkal, és a kisebb termetűeket, a nagyobbakkal, a vékonyabbakat a húsosabbakkal.

Te husibb vagy, mint a többiek, és ők ezt észrevették, összehasonlították azt, amit látnak. Ennyi az egész.
Miért baj hát az, hogy elefántnak hívtak?

- Azért mert én Nullácska vagyok, egy kislány, és nem egy elefánt.

- És ez a szó, hogy E-L-E-F-Á-N-T - betűzte a Manó- , ez hogyan tud téged bántani?

- Az sehogy, és nem is ezzel van a baj, hanem ahogy mondták!!! Nevettek, csúfoltak!!!

- És azt hogyan csinálták? Mi az, hogy csúfolás?

- Jajj, Szotyi, hát így csináltak: „Elefánt” - és elkezdte utánozni az ovistársakat!

- Ó, igen, most már látom, És ezek a mozdulatok, hangok, hogyan tudtak téged bántani?

- Na, jó, nem azok, hanem mérges lettem, és az!

- Ahamm, szóval mérges. Vigyorodott el Szotyi. És hol van az a mérgesség?

- A gyomromban, még most is remegek tőle.

- Észrevetted, hogy nem is a társaid és a szavak bántottak? Hanem csak, feltűnt egy energia?

- Ó, tényleg. Ez az! De nagyon erős, ilyet még nem éreztem! Megijedtem tőle.

- Akkor csak figyeld, és nézd meg, hogy mi benne az ijesztő?

- Hmm, az, hogy remegek tőle.

- És mi a baj a remegéssel? Fáj az talán? Hogyan tud Téged bántani a remegés?

- Megnézem. Végül is sehogy, sőt egész érdekes, ez olyan új dolognak érződik. Mi ez? Ez a düh? Apa szokta mondani, hogy dühös.

- Hagyd csak, hogy legyen, és nézd őt, ezt az energiát, amit most tapasztalsz, és nem kell sehogyan sem hívni, csak hagyd, hogy energia legyen.

 Tud- e Téged bántani?

- Nem, egyáltalán nem, és már szinte nem is érzem.

- Van benne bármi ijesztő?

- Nem, és már el is tűnt.

- És mi lesz, ha újból Elefántnak fognak hívni a többiek?

- Nem baj, végül is az elefántok aranyosak, és én valóban nagyobb vagyok, mint ők - kacagott fel Nullácska. 

Ha meg újból jönne ez a remegés, vagy bármi, akkor csak megfigyelem, és megkeresem benne, hogy hogyan tud ez engem megijeszteni.

 Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy sehogy.

Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha megint mondanák nekem, hogy elefánt.
- Tudod mit- kacagott Nullácska, ezt figyeld:

És azzal odarohant a társaihoz a kezéből ormányt csinálva, és hangosan kiáltva:

- Hahó, hahó, én vagyok az elefánt! És ormány kezével hangosat trombitált: trárárááá!!!

Az ovisok meglepődve nézték, majd elkezdték utánozni. Én is! Én is! Én is elefánt akarok lenni! Én meg akkor az oroszlán! Én a zsiráf!!!

Egy egész állatkert kerekedett hirtelen, és mindegyikőjük kipirosodva játszott tovább.

NULLÁCSKA: Halál és születés

2. Halál és születés

 

Nagy kőlépcsőkön lépdelt fel Nullácska, egy kórház lépcsőin.

Nagypapihoz mentek.

Amikor belépett a kórterembe érdeklődéssel tekintett szét.

Nagypapit megismerte, csak most olyan más volt.

Mindenféle csövek lógtak ki belőle, és  az arca is megváltozott. Nem mosolygott, és hozzábújni sem lehetett, csak feküdt mozdulatlanul.

A kislány értetlenül állt ott, és csak nézett. Ekkor látta élőben utoljára.

Hetek múlva, amikor már egészen megszokta, hogy Nagypapi azon a fura helyen van, és pihen ott, és várja, hogy meggyógyítsák, egyszer csak Anya elcsukló hangon elhívta a kislányt a játékaitól, és leültette. 

 - Kislányom, el kell mondanom Neked valamit!

- Mondjad Anya! 

- A Nagypapi elment.

- Igen, tudom, abban a  kórházban van. Tudom, hogy oda ment.

- Nem kislányom, nem így értem. Úgy értem elment ÖRÖKRE. Nincs többé.

- Micsoda???? Hová ment???? Miért????- állt fel az ágyról a kislány.

- Meghalt a papa. Elment örökre. Tudod, nagyon sokat szenvedett, és most már nem szenved, meghalt.

- Neeeeeeeeeem, nem, nem ,nem, nem. Nem igaz!!!!! Nem mehetett el!!!!

Ordította Nullácska, és futott ki mezítláb a szobából a hideg kövön.

Érezte, hogy nagyon hideg a kő, de most ez nem érdekelte, csak zokogott, és futott a nappaliban ide-oda!!! Ki akart futni valahová, valahová oda, ahol nem halt meg papa, ahol minden rendben van. Mint egy kalitkába zárt kismadár, megzavarodva, aki szabadulni akar. Szabadulni attól a fájdalomtól, amit érez. Mint a kismadár, ő is elfáradt, majd összehuppant, és csak sírt.

Anya odalépett hozzá, és a karjaiba vette, együtt sírtak.

Aztán Nullácska észrevette Anya vállán Szotyit, aki a szája előtt Csssssst-t mutatott, jelezve, hogy ő most titkosan van itt. Mutatta Nullácskának, hogy lélegezzen nagyokat, és csak figyeljen befelé a testébe.

- Jól van Kedveském! Csak lélegezz! 

Csak pihenj meg ebben, és hagyd, hogy minden - minden, ami most a testecskédben van, megélődjön.

Sírj csak, csak figyeld, és hagyd.

Anya lefektette a kislányt az ágyra, és kiment vízért és zsebkendőért.

- Szotyi!!!!

Nagyon szomorú vagyok. A Papa elment, meghalt!

- Tudom, kicsim, tudom. Legyél csak ezzel a szomorúsággal. Hol van ez pontosan?

- A pocakomban, és itt is, a szívemben. Nem akarom ezt.

- Igen, az energiákat nem szeretik általában az emberek, mert kevésbé ismerik őket.

És amit nem ismer az ember, az sokszor félelmetesnek tűnik. De, ha megismered, meg fogod látni, hogy semmi félelmetes nincs benne. Meg akarod ismerni, hogy ne kelljen félni tőle többet?

- Igen.

Akkor csak figyeld őt, úgy, mint máskor is, tudod, ahogy  a leveleket bámulod a fa ágakon, vagy a madarakat az égen. Vagy amikor hagyod, hogy a szél uraság összeborzolja a hajad.

Csak legyél velük.

- Már nem is vagyok szomorú annyira. - szipogott a  kislány

De most mi lesz velem?

- Mi lenne veled? Mi a legrosszabb, ami történhet veled?

- Soha többé nem játszik Velem Nagypapi, mert elment.

- Miket játszottál vele?

- Kalauzosat, az volt a kedvencem. És olyan sok érdekes dolgot is mondott, olyan nagyon jó volt vele.

- És úgy érzed, azt a sok mindent, a szavakat, az érzéseket, és a kalauzos játékot elvitte magával?

- Nem, azt biztosan nem. Nem volt nála, már a kórházban sem, azt hiszem itt hagyta nálam ezeket.

- Na látod, semmi olyan nem ment el, ami most ne lenne Benned, Neked.

- Igazad van, sőt most is látom őt, ha rágondolok, látom, ahogy mosolyog rám.

Nullácska egészen elfáradt a sok sírásban, és az energiák megtapasztalásában, és elaludt.

Anya betakarta őt, és megpuszilta a homlokát. Leült mellé az ágyra, halkan sírt.

Szotyi visszaugrott anya vállára, és valamit súgott a fülébe.

Talán mégis meghallotta, mert mosolyra húzódott a szája, miközben sírt.

Így ültek ott mindketten, miközben Nullácska aludt. Anya és Szotyi.

                   ********************************

Nullácska újból szedte a lábait a kőlépcsőkön, és tudta, Papa már nincs itt, elment.

Most máshoz mentek, kisöccse született.

Nagyon kíváncsi volt rá.
Anya pocakjában lakott idáig, és már szeretett volna játszani vele.

Egy nagy terembe mentek, ahol egy fali tévén mutattak kisbabákat.

Aranyosak voltak mind, és végre az ő kisöccsét is mutatták.

El-elfordította a kis fejét, mintha nem akarná, hogy kamerázzák őt.

- Milyen kis vagány- gondolta Nullácska.

Aztán hazajött Anyával, és nagyon finom illata volt.

Szotyi is örült az új kis családtagnak.

- Látod milyen szép!!! És érzed az illatát??? Az én kisöcsém!!! - lelkendezett a kislány Szotyinak!

Olyan boldog vagyok.

- Igen, nagyon aranyos, biztosan sokat fogtok majd játszani, ha nagyobb lesz.

Igen, boldog? És az milyen érzés?

- Ó, hát nagyon jó!!! Az egész testem bizsereg, főleg a szívemnél. Ez is olyan energia igaz???

- Örülök, hogy észrevetted! Bizony ez is egy energia. Mint minden, ami a testben felbukkan.

Tudod, nagyon sokan azt hiszik, hogy vannak jó és rossz érzések, energiák.

Pedig, ha jobban megfigyeled őket, csak egyszerűen energiák vannak a testben.

Attól függően gondolják az emberek jónak vagy rossznak, hogy milyen történethez kapcsolódik hozzá.

Például emlékszel, amikor megtudtad, hogy nagypapi elment?

- Igen, hát persze, nem olyan régen volt, emlékszem. Tényleg, akkor azt hiszem szomorúságnak neveztem, és aztán láttam, hogy nem az, hanem csak egy energia.

Most meg boldogságnak hívtam, ami ott bent megjelent.

- Így van! Attól függően, hogy hogyan neveződik, az alapján hiszik az emberek jónak vagy rossznak, pedig semmi különbség nincs, csupán csak energia.

Úgy mint az időjárás is, vagy a napocska. A nap mindig csak nap. Attól függően gondoljuk jónak vagy rossznak, hogy milyen történetünk van éppen róla.

Például, ha sokat süt, és kiszáradnak ezért a növények, vagy leég az ember bőre, vagy nagyon izzad, akkor gondolhatja azt, hogy a nap rossz dolog.

És, ha sokat esik az eső és végre kisüt a nap, vagy egy hosszú tél után, hogy örülnek neki az emberek, ilyenkor jónak gondolják.
Pedig a nap végig csak nap volt, semmi más.

- Igen, már látom. És valamit még észrevettem ám!!!

- Na, mit? - ugrándozott fel-le Szotyi...

- Hogy papi elment, öcsi meg jött. Papi sokáig itt volt, és már többet nem jön. Öcsi meg sokáig nem is volt, most jött, és szerintem sokáig marad.

- Ó, hát igen, az életben minden változik.

Akárcsak az évszakok, vagy az időjárás. Az emberek is jönnek, itt vannak kisebb vagy hosszabb ideig, aztán elmennek. Pont úgy, mint a manók, vagy az energiák.

Minden-minden jön, felbukkan, van, aztán elmegy, minden mozog, változik.

- Igen, azt hiszem. Nekem ez tetszik.

Gyere, menjünk játszani, hagy aludjon Öcsi!

És már ugrándoztak is ki a kertbe, hogy felmászhassanak a cserkó fára.

NULLÁCSKA: Nullácska oviba megy

NULLÁCSKA

    Egy facebookos bejegyzés olvasásakor tört elő belőlem, hogy mesét fogok írni!!!
Ez a bejegyzés felszólította a szülőket, hogy meséljenek a gyerekeiknek.

Én most mesét szeretnék írni. Egy kicsit másképp, egy kicsit máshogy.
 Szeretném, hogy aki olvassa közelebb kerüljön az élethez, magához, általa. 
 A főszereplőm neve: Nagy Nulla, azaz Nullácska.
Nullácska egy kislány, aki felfedezi az életet. Azért kapta ezt a nevet, hogy mindjárt az elején érezhető legyen, hogy nem jó, és nem rossz kislány, csak egyszerűen van. Nulla.
Nem is mínusz, nem is plusz. Szép kerek nulla. Olyan, mint én. :)

 Kezdjük is:

 1. Nullácska oviba megy
 Nullácska a szüleivel és nagyszüleivel egy nagy házban lakott a nagyvárosban.
A ház egy szintes volt, ő a szüleivel az emeleten lakott, míg Nagymama, és Nagypapi lent. 
Óriási kert tartozott a házhoz, ami nyáron sok finomságot ajándékozott.
Nullácska imádott a fáról cseresznyét enni, vagy epret szedni, és bevinni szeretteinek. A kert végében nagy vaskapu volt, amire szeretett felmászni, és sokszor a tetejéről csak úgy lelógni.
A kapun túl újabb érdekes dolgok voltak, egy mező, és a Rákos-patak, a nagy zuhatagával. Nagyon jól érezte magát itt.

  Aztán egy nap Anyu új hírt hozott: Eljött az ideje, hogy Nullácska oviba menjen.        Ő nem tudta, hogy mi az az ovi, de érdekelte, hiszen Anya nagyon lelkes volt miatta.
El is mentek oda. Egy csomó kisfiú és kislány volt ott. Mindenféle dolog történt, meg Anyu is mondott jó sok mindent, meg azok a nénik is, aztán Nullácska hirtelen csak azt vette észre, hogy nincs már ott vele az anyukája.

Kiállt a kerítéshez, szorította a vaskorlátokat két kézzel, és csak sírt, miközben Anya nevét szüntelenül mondta.
 - Anya, anya, anya, Miért hagytál itt???!!!!!! anyaaaaa....
És csak sírt tovább. Aztán egyszer csak megjelent Szotyi . És megkérdezte a kislányt:

- Szia - mia! Hát Te meg miért sírsz? 

 Szotyi Nullácska barátja volt. Ő igazából egy Manóvári manó, és csak Nullácska látja. Még a málna bokor levelei alatt találkozott vele először, és az a tulajdonsága van, hogy nagyon sokat tud az érzésekről, érzetekről, az energiákról. És bármikor bárhol meg tud jelenni, csak úgy felbukkan.
Most is kicsit meglepődött Nullácska, hogy felbukkant Szotyi. És  örömmel válaszolt a kérdésére. 

-  Szotyikám! De jó, hogy itt vagy! Anyu itt hagyott!!!!
- És miért baj ez? Mit jelent ez Neked? 
- Hát, hát, -hüppögött-  azt, hogy biztos nem szeret.
- Biztos vagy Te ebben? Teljesen biztos, hogy Anya nem szeret Téged? 
- Hát, jó, na teljesen nem, de nem értem. És olyan rossz nekem!!!
  Olyan szomorú vagyok, és sírok is. 
- Sírjál csak nyugodtan. Vagy a sírás rossz Neked?
- Nem, nem a sírás, hanem itt bent- mutatott a mellkasára- itt olyan nagyon szorít!!!
 - Ó, igen, " ott bent" Tudod, hogy én mennyire szeretem azt az "ott bent" - et.
Mi Manóváriak igazán a specialistái vagyunk az "ott bent"-nek.
Na nézzük csak, szóval szorítást mondtál.

  - Igen, azt!
- Na akkor lélegezz csak 1-2 jó nagyot. Tudod, még fújkálhatsz is, mint amikor a szülinapi tortádon lévő gyertyákat fújtad.
- Ó, igen! - húzódott egy enyhe mosoly a könnycseppek alatt. 
- Jól van jól csinálod!  És most teljesen figyelj csak oda, oda, ahová mutattad!
Az ott az az érzés, amit az előbb szorításnak hívtál, az rossz Neked?

- Igen, nagyon, vagyis már nem annyira, de érzem még.
 - Akkor csak figyeld ezt az érzést. 
Mi Manóváriak energiának hívunk minden olyat, ami "ott bent" van.
Kíváncsi vagy  az energiákra? 

- Hát persze! 
- Akkor csak figyeld ezt az energiát. Észrevetted, hogy nemrég még nem volt itt?
- Igen, tényleg. Amikor Anya itt hagyott, akkor jött ide. 

- Pontosan, és te mit is hittél erről?
- Azt, hogy Anya nem szeret. 
- Akkor nézd csak meg azt az energiát ott bent, az ott Te vagy az az energia, akit nem szeret az anyukája?

- Ó, dehogy -kacag- nem, dehogy, nem vagyok az. 
- És az az energia az az, ami rossz Neked?
- Nem, most már látom, ez egy energia. 

- Akkor csak szusszanj egy kicsit, pihizz csak meg benne, és csak legyél vele, figyelgesd.
Emlékszel, amikor mi találkoztunk először??? 
Engem sem ismertél, mégis nagyon kíváncsi voltál rám. Sokáig figyeltél, mire meg is szólítottál, és közelebb jöttél hozzám.

-  Igen, pontosan így volt. És úgy örültem Neked! Mindig örülök Neked!!! 
 - Akkor legyél csak most erre az energiára is legalább ilyen kíváncsi. És csak figyeld miket csinál, úgy, ahogy engem figyeltél.
- Jó, oké.... koncentrált a kislány.  De Szotyi!!! Őt nem tudom a szememmel figyelni, mint Téged, ő "ott Bent" van. 
- Igaz, a szemeddel nem, és tudod mit, csukd is be a szemed, és csak érezz, érezd őt!!! És ne akarj vele semmit csinálni, csak hagyd, hogy azt csináljon, amit csak akar.

A kislány becsukta a szemét, a sírás már nem volt sehol, és csak érzett, érezte mi van "ott bent". 
Majd mosolyogni kezdett:
- Te Szotyi! Ez az energia, olyan mint Te!!! Bármikor csak úgy felbukkan a semmiből, aztán meg eltűnik. Ja, és most meg átugrott a torkomhoz, azután vissza.
Ugrándozik, mint Te szoktál. 

 - Az energiák és a Manóváriak már csak ilyenek!!! Jól látod! Csak úgy felbukkannak, itt vannak, és egyszer csak eltűnnek. És ugrándozhatnak-vándorolhatnak ide-oda.

-Igen Szotyi! - és a kislány eljött a kerítéstől, és körbenézett.
 Csillogó szemeivel észrevette a sok gyereket, a homokozót, és a fából készített kisvasutat.
- Figyelj! Itt nagyon sok dolog van, ami engem érdekel, azt hiszem megnézem őket.

- Persze Nullácska, menj csak! Menj, és játssz!!!
- Úgy lesz Szotyi! Úgy lesz! - kiáltotta, és belevetette magát a sok felfedezni való játékba.
 És Szotyi már nem volt sehol...

Köszönet

Egy kis összefoglalás:

Párszor írtam már az ÖnMunkás kezdetekről, és az ÖnMunka általi változásokról.

Most kimondotta az ez évben lévő  facilitálással kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani.

A Munka( The Work) mindig is a szívügyem volt és tavaly csatlakozott hozzá az Élő Önvizsgálatok.

Sok kliensem hosszú éveket töltött pszichológusok székében, vagy egyik spirituális, önismereti tanfolyamról járt a másikra.

Azt látom, hogy némelyik már egy képzett pszichológus a baját illetően, és csak megerősítik ezek azt az identitását, hogy vele valami baj van.

Érdekes volt, hogy mennyire hozzászoktak, hogy csak meséljenek, és meséljenek a történetükről.

És volt, hogy igen meglepődnek, amikor megkérem, hogy egy kicsit most csendesedjen el, és csak legyen.

Amikor megkérdezem, hogy még mindig a történeteire kíváncsi- hiszen épp eleget hallotta már- vagy  szeretne rálelni a saját igazságára.

Mert a történeteinket folyton csak mesélhetjük másoknak, és ha nem nézünk bele, akkor továbbra is azonosulunk a sztorikkal, és még csak nem is tudunk róla.

Az ÖnMunka kérdéseket tesz fel, melyek sokszor olyanok, mint egy szike, élesek, és mélyrehatóak.

Teljesen más fajta kérdések, mint amiket megszoktunk, és a válaszok is elkezdenek mások lenni.

A legtöbb Önismereti tanfolyam, kurzus hangzatos szavakkal ígér, és sok mindennel kecsegtet.

Az Önmunkával könnyedebben élheted az életet,  és velejárója, hogy belemész és megéled fájdalmaidat, félelmeidet. (Vagyis azokat amiket ennek hittél.)

Itt nem tudod őket elkerülni.

A legtöbben talán pont ezért hagyják abba.

Én abszolút ezt is megértem. Most őszintén??? Ez nem egy könnyű út!!!!

Itt nincs se megvilágosodás, se pozitív életérzés, itt a valóság van, és a saját igazságod!

Talán pont úgy, mint  a Mátrix című filmben.

Vajon hányan kíváncsiak arra , ami van? És hányan veszik be újra és újra a kapszulát, és élnek a Mátrixban?

Nem jobb, és nem rosszabb egyik sem, lehetőség.

Sokan járnak, jártak hozzám, akár hetente, vagy hetente többször is, és főleg az elején nem "pozitív" visszajelzéseket, nem "sikersztorikat" mondanak, hanem éppen ellenkezőleg, ilyeneket:

" - Te Ildi, Én egyre szarabbul vagyok, mikor lesz már ennek vége?"

Újból, és újból, szenvednek, bajban vannak.

Aztán alakul az életük, erre vagy arra.

Általában nem az ÖnMunkának, a közös munkáknak tudják be, és elkezdenek tudni nemet mondani, kikommunikálni a párjukkal, másokkal, amit szeretnének, éreznek. Megnyugszanak, kinyílnak, új munkahelyük lesz, stb

Ezek a módszerek egyszerre radikálisak, és észrevétlenek.

Bebújnak a bőröd alá, a véreddé válnak. Természetessé, hogy , ha van egy félelemnek hitt érzés, akkor azt megtapasztalod, és csak vagy vele, lelazítod, egyesével ránézel a hozzá tapadt jelenségekre.

Én a saját részemről szólva: a mai napig be tudok dőlni a gondolatoknak, bele tudok pörögni egy-egy hiedelmembe. Csak az a különbség, hogy amíg régebben hetekig, hónapokig, sőt volt, hogy évekig tocsogtam ezekben, addig mára pár percre redukálódott, maximum pár órára.

És közben meg csak nyílik és tágul a tér, a lehetőség, a szépség; és a legramattyabb, sírós, vagy éppen idegbeteg perceimben is figyelem, és élem, azt, ami éppen van. És élvezem.

Még mindig észreveszem, hogy mennyire akarok pl. erős lenni, és mi mindent csinálok kompenzálásból, és már azt is szeretem.

Több kliensem is megkérdezte már, hogy nem unom- e ezt, hallgatni őket, újból és újból feltenni a kérdéseket.

A válaszom egyértelmű nem, sőt nagyon is élvezem, hallgatok, és kérdezek, figyelek.
Figyelem Őt és Magamat.

A szavak közötti teret, a sóhajokat, a könnycseppeket, a mosolyt, vagy épp a  hahotázást.

És olyan nagyon szépnek látlak benneteket, olyan szeretet - tér- ben történik minden, hogy az nem lehet unalmas.

Persze ezek is csak szavak, és most ezek jöttek.

Mint ahogy az Önvizsgálatok során is, csak jönnek és mennek a szavak, képek, energiák, és mi ott csücsülünk a TÉR-ben, mindezt megélve, megtapasztalva.

Szétesnek a koncepciók, a hiedelmek, a hiányok, a félelmek, és nem marad más, mint lenni ebben a térben, ami maga a szeretet.

Köszönöm, hogy Veletek lehetek, hogy megnyíltok, hogy bele mertek menni, abba, amitől féltek, hogy sírtok és nevettek, hogy megélitek az érzéseiteket.

Csodás tapasztalás ez, és Én nagyon hálás vagyok Nektek! KÖSZÖNÖM .


Ha Te is szeretnél megismerkedni ezekkel a módszerekkel:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html 

Vidám-park

Pár napja a  Vidámparkban voltam.

Mindig is imádtam a hintákat, minél félelmetesebb, hajmeresztőbb valami, annál jobban tetszett.

Én voltam az az ember, aki képes volt a legfélelmetesebb hintára is egymás után 5x - 6x felülni, majd jöhetett a következő.

Sosem volt félelem érzetem, hanem inkább élveztem, feldobott.

Afféle adrenalin függő voltam.

Miért csak múlt idő?

Mert, most, hogy újra egy spontán meghívásból a Vidámparkban kötöttem ki, valami teljesen mást érzékeltem.

A hintákra elég volt egyszer is felülnöm, nem hajtott a vágy az újbóli adrenalinfröccs megélésére.

Sőt valamelyikre fel sem ültem, és a slussz poén, hogy a Break Dance-en meg rosszul lettem.

Már láttam, hogy sikítva állíttatom meg a gépet, és elájulok. De szerencsére mivel ismerem az Élő Önvizsgálatokat, észrevettem, hogy ezek csak képek, és nem a valóság, és semmi veszélyes nincs bennük, és mély légzések közepette hagytam az erőteljes érzeteknek lenni. Belepihentem a pörgő-forgó hinta közepén a testembe, a testemet is kitöltő tágas, csendes térbe.

Igen a legnagyobb zűrzavarban és mozgásban is ott van a csend és a nyugalom, és én békésen merültem bele.

Ennek a történetnek köszönhetően ráláttam korábbi adrenalin- veszély-rettegés függőségemre. A csúszda parkoktól kezdve a Vidámparkig, a horror filmtől a magasságokban lévő veszélyes helyzetekig vágytam megélni ezeket. Pontosabban az ezek utáni megkönnyebbülést, nyugalmat.

Kérlek nézz magadba, hogy ha neked is hasonló késztetéseid vannak, mit keresel bennük?

Most, hogy alapvetően nem kell semmit sem tennem a nyugalomért, a megpihenésért, hiszen állandóan a "rendelkezésemre" áll, már nem kell hajmeresztő dolgokat művelnem, hogy utána megtapasztaljam ezt.

A nyugalom, béke keresése mindig onnan indul, hogy van valami testi érzet, amit úgy érzem nem tudok elviselni. Ebből kialakul-hat egy szorongás, és, ha ez a szorongás hosszabb ideig fenn áll, akkor jöhetnek a függőségek, amik ideig -óráig enyhet adhatnak (látszatra), de a testi érzet (szorongás) újból visszatér.

Végig nézve az életemet, nálam a  testi érzetek elkerülésére a következő függőségeket kezdtem használni:

- 16 éves koromtól alkohol és cigaretta, nem kis mennyiségben. Reggel borral indítottam, suli előtt jöhetett a talpon álló ( ó milyen nőcis.:))), suliban olykor azért bejátszott a sörike, és suli után mehettünk a kedvenc kocsmánkba.

Szerdától- vasárnapig este buli, ivás hányásig, a vodka volt az én gyógyszerem... és minden, ami elérhető volt.
Ehhez még hozzájött Önmagam bántása, vagdosása; öngyújtó, cigaretta magamban való eloltása, és válogatás nélküli szexuális kapcsolatok létesítése. 

- kb. 18 éves koromtól átváltottam a  drogra, ó azok a techno party-s '90-es évek... éljenek a szintetikusak címszóval.

A munkahelyemen is jól jött a gyorsító, még jó, hogy én voltam a "best" értékesítő.

A hallucinogén szerektől pedig már nem volt különbség álom és valóság között, saját világom volt, amelyben annyira felerősödött az érzékenységem az érzékelésekre, hogy egyre szélsőségesebb lettem.

Aztán egy drog mélyponton olyan "felismeréseim" voltak, ami után soha többé semmilyen drogot nem vettem magamhoz- szerencsésnek mondhatom magam ezért, magától hagyott el, nem kellett rehab.

- Ezt követte 21 éves koromtól a sport fanatizmus. Se cigi, se pia, se drog, éljen az egészséges életmód!!!

Vagyis koplalások, megvonások, és rengeteg mozgás.

Most a talpon álló helyett a Rákos-patak volt a reggeleim színhelye, napi 8 km-el indítottam a napot, aztán 11 óra munka (folyamatosan állva) után , volt, hogy még 8 km futás.

A szabadnapjaim, pedig akár napi 4-6 órás kemény edzéssel teltek. (futás 8-20 km, az aerobik minden fajtája, és bejött az életembe a Kempo. Lelkesen nyomtam a  fekvőtámaszokat és a kata-kat, a nunjaku pörgetésről nem is beszélve.

Aztán  24 éves koromban kiborult a párkapcsolatom bilije, és olyan történetekre derült fény, amelyek teljesen padlóra tettek.

Jöhetett a depresszió, ennek megoldására az evést használtam. Kb. másfél év alatt a sok zabálásnak köszönhetően, ja és mert teljesen abbahagytam minden sportot sikerült 30 kg-ot híznom.

Na ettől még rosszabbul éreztem magam, az életet most már teljes egészében kilátástalannak ítéltem.

Mivel mindig is gyógyszer ellenes voltam (még jó, hogy a drogok nem gyógyszerek...:)))), így tudtam valamilyen más segítségre lesz szükségem. Persze ezzel is kivártam a végsőkig, mert én nem mutatom ki, hogy segítségre szorulok.

Egy kedves kineziológusnő segítségével kezdtem jobban lenni, és más irányt vett az életem.

Elkezdtem spirituális lenni.

Reiki mester lettem, és meditáltam, tisztítottam a  csakráimat, és kerestem a megvilágosodást, hajkurásztam a jelent. :)

Még számos tanfolyamot elvégeztem, amelyeket a mai napig nem bánok. Sok emberrel, módszerrel ismerkedtem meg, valamelyest könnyebbé is vált az életem, de éreztem egy fajta kettéhasadást.

Olyan, mintha lett volna a spirituális élet, amelyben jól éreztem magam; és a való élet, amelyben kevésbé.

Néha  már azt éreztem, hogy megörülök, mert egyre nagyobb volt a szakadék a kettő között. Érdekes, hogy mennyire hasonlított ez a "valóságom" a drogoshoz...

És csak kerestem, és kerestem...sosem pihentem meg, sosem álltam meg, hajtott az, hogy nem vagyok rendben, hogy jobbnak kell lennem, és ez egy elérhetetlen célnak tűnt.

Aztán jött a Munka (Byron Katie- The Work), melyet szintén volt, hogy elkerülésre, jobbá válásra használtam.

Ennek ellenére olvadtak le rólam a történetek a félelmek, a gátak.

Majd amikor elkezdtem a rossznak hitt érzéseimmel foglalkozni, akkor valami átszakadt, és kinyílt.

Düh, szégyen, agresszió, stb, mind - mind megpihentek, megélődtek.

És a Munka mellé még egy csodás Önvizsgálat bekopogtatott:  Scott Kiloby - Élő Önvizsgálatai.

Most már lassan egy éve használom, és hihetetlennek tűnő változások léptek be az életembe.

Olyan szintű szeretet és boldogság vagyok, amely mindig is voltam, csak a rengeteg történet eltakarta előlem.

Az élet, olyan mint a Vidámpark, sosem tudhatjuk, hogy szellem vagy mese vasútra szállunk, hogy melyik hinta (élethelyzet) milyen érzéseket fog belőlünk kiváltani.

És ha ismerjük azt a pár egyszerű kérdést és gyakorlatot, amelyet az Önmunka kínál, akkor egyik sem lesz félelmetesebb, vagy éppen vágyottabb a másiknál. És menekülés, elkerülés nélkül a hullámvasútjaink tetejéről leszáguldva is tudjuk élvezni az életet, annak ami: élet- amely él (t) et.

Amint látod van bőven tapasztalatom elkerülésből, menekülésből, függőségből, így nagy nyitottsággal várlak bármelyik szert is használod, hogy segíthessek Neked is rálátni ezekre, és megpihenni a létezés kényelmében. :

 http://ildiidill.blogspot.hu/p/blog-page.html