Esküvő

Nála jobban nem élvezte senki a fotózást. Főleg, amikor vicces ötlete is megvalósult: hófehér ruhában, és gumicsizmában a Dunában.
Már közel volt a negyvenhez, és még mindig benne volt a Nőcis csillogás mellett a pajkos gyermek, de ezt egyáltalán nem bánta.

Minden jól alakult, mindenki, aki kedves volt számára ott lesz, és együtt ünnepelheti vele a nagy napot.

Szikrázó napsütés töltötte be a teret kint is, és bent a lelkében is.

Minden tökéletesnek tűnt, már csak negyed óra választotta el az esküvői szertartástól.
A Polgármesteri hivatal egy félreeső kis helyére bújt, hogy telefonáljon, ugyanis nem látta sehol az apját.

- Szia! Hol vagy? - kérdezte, miközben a torkában dobogott a szíve.

- Szia Kislányom! Hol lennék? Itthon. - szólt bele karcosan az apja.

- De Apu, most van az esküvőm, azt mondtad eljössz, itt leszel!!!!!

 Ami utána hangzott el, nos, már mindegy is... 

Félt, félt attól, ahogyan viselkedni fog majd az apja, hogy megint az ital fog győzni.

Attól meg rettegett, hogy kellemtelen helyzetbe hozza a vendégsereg előtt. Aztán eszébe jutott, hogy csakis olyan emberek lesznek ott az esküvőn, akik ismerik, és szeretik őt; és bármi is történjék elfogadásban részesül. Ez némiképp megnyugtatta.

De hogy nem jön el az esküvőjére? Pont az övére? Hiszen a 3 testvér közül mindig is ő foglalkozott az apjával a legjobban. Talán, mert ő még nem nőtt fel, hiába a legidősebb hármójuk közül. Még reménykedett.

Titkon mindig remélte, hogy meggyógyítja, megmenti Őt, vagy történik valami csoda, és neki is biztonságos, támaszt adó apja lesz. Azon a napon, kimondottan szüksége lett volna rá.

Annyi éve ismételgette magában, hogy ő bizony sosem megy férjhez, amíg majdnem így lett.

Szerencsére mégsem utáltatták meg vele a szülei eléggé a házasság intézményét, így állhatott ott most talpig menyasszonyi ruhában.

És Ő nem jön el, ez nem lehet igaz.

De igaz volt. A gyöngyös, tüllös ruhában egy apró lányka huppant össze. A Nő eltűnt.

Egy kislány, aki újra egyedül, és elárulva érezte Magát. Ez egy nagyon ismerős érzés volt számára. 

A torka összeszorult, és vele együtt az egész mellkasa nehéz lett, a szemei könnybe lábadtak.

A nagy hőség ellenére reszketni kezdett a  hidegtől.

Egyszerre volt gyorsan ziháló, kitágult orrlyukú, összefacsarodott gyomrú, összeszorított öklű dühöt érző óriás; és rongylábú, erő nélküli szomorú  pöttöm.

Túlságosan is ismerte ezeket az érzéseket, testi érzeteket: nem voltak se jók, se rosszak, sokkal inkább csak ismerősök. Így hát szokás szerint csak hagyta, hogy egészen átjárják, birtokba vegyék a testét, majd átvonuljanak rajta; majd mint a kedves vendégek, már tovább is álltak.

Lenézett a hófehér csipke magassarkú cipőjére, és mélyen belehelyezkedett a lábaiba.

Hagyta, hogy a figyelme megtöltse meleggel azokat. Aztán már nem a szemeivel figyelt.

Érezte, ahogy az egész talpa megtartja őt, biztonságban van.

A talaj és ö már egyek voltak, és aztán már az egész Földből táplálkozott, felkúszott az élet belőle a lábaiba, majd fel az egész testébe.

Érezte a csontjait, a vére lüktetését.

Menni kellett, várták. Elindult a bevonuló zene. 

Megszorította leendő férje kezét, és csak lépdelt.

Minden egyes lépéssel egyre nagyobb lett a kislány, és mire odaértek az anyakönyveztetőhöz már egy felnőtt Nő állt ott mosolyogva.

Szétnézett a teremben: a nézésében ott voltak szavai: megcsináltam...itt vagyok, férjhez megyek, felnőttem.

Talán valaki meg is hallotta...