Hópehely a szíven

Hópehely, fehér, hideg, vizes. Most egyszerre öröm és bánat pelyhei hullanak körülöttem és Bennem.

Gyermeki öröm jár át engem is, ahogy a kislányomra nézek. Az első hó,  fura újdonság. 

Nehéz benne lépni, haladni. Megállásra, csendre, odafigyelésre tanít.

Körülöttünk a korán kelők hóemberei a parkban, vidám, kisebb, nagyobb figurák.

Előre nézek, a gyermekemre, az örömre, a kíváncsiságra. A jövőbe nézek, megújulok, mosolygok.

Egy padra téved a tekintetem, belepte a hó, elszorul a szívem. Kivel nem tudok már leülni erre a padra? Miket és kinek nem mondtam még el? Ki az aki hiányzik? Mi az, ami fáj?

Ki nincs velem testben, lélekben, sehogy sem, és miért? Volt e valaha mellettem úgy igazán?

Nehéz kimondani, hogy nem, és ettől még-jobban fáj.
Egyre messzebb kerülök attól, hogy valaha megkapjam azt, ami úgy hiányzik tőle- elfogadás, szeretet, figyelem, őszinteség, vagy csak egy igazi ölelés.

Van, aki meghalt, és azért.

Van, aki él, de (szenvedély)beteg, és azért.

Van, aki él, de nem képes rá. Mert a saját bajával van elfoglalva, és azért.

Van, aki sosem élt, azért.

Hullik a hó, hideg, nehéz. Minden pelyhe égeti a bőröm, égeti a lelkem.

Az arcomra gördülő könnycseppekbe hullanak, hogy aztán együtt folyjanak tovább.

Múlt és jövő itt a jelenben mind együtt egyetlenegy hópehelyben.

Ez az élet, érzem, hópehellyel a szívemen.