"Szeretem a csendet! " - ezt apukám mondta gyerekkoromban, amikor a tesóimmal eszeveszetten hangoskodtunk.
Így utólag látom, hogy valószínű ez egy intelligens felszólítás forma volt, a fogjátok már be helyett.
Amúgy tényleg szereti a csendet, ahogyan én is.
Nekem a csend hasonlít a "cselekvés nélküli cselekvésre", mert, hogy a csend is annyira beszédes tud lenni.
Tréningeken, táborban időnként meg is kérem a résztvevőket, hogy gyakorolják a csendet.
Azt látom, hogy félünk tőle.
Én is féltem a csendemtől, féltem, hogy mit fog mondani, hogy mi derül ki Rólam, vagy csak az üresség Marad.
Mást találok a csendben, egy barátot-Magamat, akit végre meghallok.
Nem mindig tetszik, amit mond, de érdemes vele lenni.
Aki ismer, jól tudja, hogy szeretek beszélni, és nyüzsögni is, és egyáltalán nem zárja ki egyik a másikat.
Talán, ha igazán tudunk csendben lenni, akkor tudunk hang is lenni, örülni...akár egyedül, akár másokkal együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése