Takar-írtó

Észrevettem, hogy az Önmunka, és főleg az Élő Önvizsgálatokról hitt történetek, és akár a megtapasztalás is, olykor összezavarhatják az embert, elmét. (szerencsére)
Ilyenkor azzal a hasonlattal szoktam élni, hogy  nagytakarítás előtt van a legnagyobb rendetlenség.
Az is eszünkbe juthat, hogy minek kezdtünk egyáltalán ebbe bele, jobb volt, úgy, ahogy volt, legalább látszatra rend volt, csak épp már nem kényelmes...
 Teljes a káosz, minden hegyén - hátán, aztán van ami kidobódik, van ami marad, és békésen megpihenhetünk.
Mindenre ránéztünk, megtakarítottunk. Mert bizony sokszor a takarítás közben előkerülnek rég nem látott, vagy akár elfeledett dolgok is. Hisz minden, ami el volt takarva, most láthatom.

Ha  ilyenkor megijednénk a rendetlenség láttán, és abbahagynánk a
 TAKAR -Í (r) TÁSt, nos az valóban nem lenne túl gyakorlatias dolog, sőt igen riasztó is lehetne.

 De mivel a nagytakarítást megszoktuk, hogy ezzel jár, sokszor fel sem merülnek ilyen gondolatok, természetes a rumli, a rend előtt, csináljuk a dolgunkat.

Így van ez az ÖnMunkával is.
 5-10-30-40 éve összegyűlt egy csomó minden, amire azt hittük mi vagyunk, vagy legalábbis szükségünk van rá.
Az Önvizsgálatokkal egyszerűen előjöhet sok minden a takarásból, csak ránézünk a dolgokra.
Először minden felfordul, minden máshogy látszódik, aztán csak azt veszem észre, hogy egyre üresebb a "ház", a "fejem" . Ez akár ijesztő is lehet.

Jó pár bútordarabnak örülök, hogy megszabadítottak maguktól, de csak fura ez a ház egyre üresebben, hisz nem ezt szoktam meg.  Aztán egyszer csak észreveszem, hogy a ház ajtaja kinyílt!!!
 Nemcsak a ház létezik, a ház valahol van, egy térben, ami mindig is itt volt, csak legfeljebb eddig nem vettem észre.
Most észrevevődik, és ezzel együtt minden, ami ebben a térben felbukkanhat.
 /És már a falak is feloldódnak./
Ebben a térben egy csomó mindent megtapasztalhatok, láthatok, észrevehetek.  Ameddig a házikóban (a fejemben) vackoltam be magam, addig nem tűnt túl kedvesnek az élet... 
A ház állandóan tele volt, nem győztem takarítani, és úgy érezhettem, ennek sosem lesz vége, sosem pihentem, mindig csinálni kellett valamit, mert féltem, hogy ellep a sok szemét. És még okoltam is magam, hogy én csinálom ezt az egészet, és utáltam a szemetet ( a gondolatokat). 

És most érezhetek, láthatok, hallhatok, lehetek, és végre pihenhetek!!!

Megtapasztalhatom, a virág illatát, mintha sosem láttam, éreztem volna. Még szavakat sem kell neki adnom.
Úgy lehetek, hogy vagyok. Én vagyok a szél, a napsütés, az eső, a vihar, anélkül, hogy tudni akarnám mik is ezek, és közben meg egyik sem /vagyok/...

És bármikor visszamehetek a házba, a fejembe, látom, hogy azt sem én csinálom...

A házban is lehetek, és már látom, hogy itt ugyanaz a tér van. Mindent a tágasság vesz körül, átjár, beburkol, ott van mindenhol.

Régebben ragaszkodtam a házhoz, mert azt hittem csak az van, most látom, hogy sokkal több létezik.

 Ámulattal nézem, hogy mi minden bukkan fel, és élvezem, azt ami van. 
Hogy mit is???
Ha leírnám, az  csak egy történet lenne, javaslom tapasztald meg...