Sustorgó falevelek között kocogtunk ma a párommal az erdőben.
Számomra a mozgás öröme mellett a legnagyobb élvezet, ahogy hagyom, hogy beömöljön a látvány a szemeimen keresztül.
Színek:sárgák és zöldek, barnák és vörösek;
állatok: kisegér, nyuszi, mókus, madarak;
emberek, napfény.
Mindig is tökéletes volt a látásom, és hálás vagyok, amiért ez az érzékszervem ennyi szépséget ad nekem nap, mint nap.
A kedvesem szemüveges, távolra nem lát jól, általában csak a lába elé néz. Megkérdeztem, hogy miért nem nézi a gyönyörű tájat.
- Egy méternél tovább úgysem látok. - mondta.
- Mit nem látsz?
- Semmit!!! Semmit nem látok.
- Biztos? Semmit? Nézd meg, hogy mi az amit mégis látsz?
Kérlek meséld el nekem. A minél messzebb lévő dolgokról mesélj.
Elkezdett mesélni a színekről és formákról. Érdekes volt hallanom, hogy szinte azonnal hozzá akarta fűzni, hogy de mit nem látok, nem élesen, stb...
Kértem, hogy csak azt mondja, amit lát.
Nem győzte sorolni, ahogy haladtunk.
- Tehát akkor tényleg semmit sem látsz??? - kérdeztem.
- ÁÁÁ, nem igaz, rengeteg mindent látok. Csak idáig nem is hittem, gondoltam ezt; meg féltem, hogy orra bukok, ha nem a földet nézem.
- Bízz a lábaidban, nagyon intelligensek.-mosolyogtam.
Engedd meg nekik, hogy tegyék a dolgukat.
Aztán sétáltunk tovább, előre és körbe nézve, bizalommal a lábunk alatt, csodálva a természetet.
Habár én az erdőben nagyon jól tudom ezt a bizalmat, előre látást és haladást gyakorolni, az életben Nekem sem megy mindig.
Én is csak a közvetlen zónámban mozgok és látok, ezzel is leszűkítve az élet tágas játszóterét.
Pedig mindig a talpunk alatt van az utunk, a biztonságunk.
Miért ne fordíthatnánk a tekintetünket a távolba, és hagynánk, hogy bármi, bárki a látómezőnkbe, életünkbe jöjjön???
Vagy mi haladjunk felé?
Mindegy is, a találkozások, a megtapasztalás, az élet szépségei a lényeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése