Karácsonyi alászállás.

Karácsony a szeretet ünnepe, a fényé, én mégis most arra kérlek, hogy szentelj egy kis időt a sötétségnek.

A természet is erre kér decemberben: a téli napfordulóig egyre sötétebbek a nappalok, hosszabbak az éjszakák. Sokan ezt nem szeretjük. Legyen mindig nyár, fény, meleg, világosság.

Nem olyan régóta tudom én is értékelni a sötétséget.

A sötétségen most az elmélyülést, a csendet, és ugyanakkor az  alászállást a félelmekbe, saját sötét részeimbe értem.

Várhatom én a nagy szeretetet, a fényt, ha az csak bizonyos helyzeteket, embereket, dolgokat jelent Nekem, akkor általában nem kapom meg, és örökké vigasztalhatatlan, hiányos maradok.

Kevesen akarunk veszteséget, betegséget, netán halált kapni ajándékba a karácsonyfa alá.

Lehet, hogy én most morbid leszek, de kérlek engedd meg magadnak, (ha egy pillanatra is) ezeket.

Szállj alá a sötétségbe, a félelmekbe, a betegségbe, a veszteségbe.

Tedd meg, Magadért.

Nem mazochizmusból kérlek erre, hanem a szabadulásodért.

"Nyisd ki a szemed a sötétségre!"  -mondta egyszer apám, amikor a térdig érő hóban éjszaka fáért mentünk az erdőbe...

Csodás dolog a Hold és a csillagok fényénél, mindenféle lámpa nélkül kinyílni a sötétnek; hamar megszokja a szem.

Ugyanaz a világ tárul fel, csak ezúttal más megvilágításban.

Mostanra más értelmezése is lett számomra ennek a mondatnak.

Így is mondhatnám: Nyisd ki a szíved a sötétségedre.

Először a szemed nyisd ki rá : Lásd meg, legyél rá kíváncsi, keresd meg.

Aztán a szíved is nyisd ki rá : Bánj úgy vele, mint egy árva, eltévedt kisgyerekkel: Legyél vele, hallgasd meg, és öleld Magadhoz.

Tegyél utazást sötétség országba, a félelmek világába.
 Nézz, kutass, mire nem akarsz soha gondolni, meglátni: Szakítást a pároddal, szeretted elvesztését, megcsalást, betegséget, szegénységet.

Vedd észre, hogy mi az a mumus, aki a sötét legmélyén lapul...meg fogsz lepődni, ha végre hajlandó vagy találkozni vele--->Önmagaddal. Sose feledd, csak Magaddal találkozhatsz.

Saját tapasztalatom pedig az, hogy csodák lapulnak a sötétben.
 Ez az én ajándékom Magamnak!  És ahogy a szemem is megszokta a sötétséget, úgy a szívem is. 

Sőt, már nem tudja(tudom) különválasztani a fényt a sötéttől; hozzám, az élethez tartozik.

Ajándékozd meg Te is Magad a sötétségre való kíváncsisággal.

Ha több gyakorlati útmutatóra lenne szükséged keress meg.

BOLDOG KARÁCSONYT!

Specia- lista

Nem vagyok elég jó! Valami baj van velem! Nekem nem sikerül semmi!

Nem igazán van olyan ember, akinek ezek a mondatok (legalább egyszer) nem fordultak volna meg a fejében.

A Munka során még inkább kiviláglik, hogy valóban mennyire univerzálisak a hiedelmeink.

A csoportos tréningek alatt pedig egyértelművé válik, hogy legtöbbünknek ugyanazok a gondolatok

(illetve azok igaz-ság és való-ságként való tekintésük) jelentenek problémát.

Azonban egy sokadik csodás Munka tréning után is arra lettem figyelmes, hogy némelyik sztori sokkal erősebben kapcsolódik az adott emberhez, még pedig a „speciális” mivolta miatt.

És ezekkel a speckó sztorikkal úgy össze tud nőni az ember.

Nevezhetjük úgy is életem fő sztorija, vagyis miben vagyok speciális.

Valaki azért érzi kivételesen nehéznek az életét, mert gyermek korában halt meg egyik, vagy mindkét szülője; vagy alkoholista szülő(k) nevelték, verték őt, bármilyen abúzus érte őt.

Vagy apu (anyu) elhagyta a családot egy harmadikért.

Van aki azért szenved mert alacsony, magas, kövér, sovány, szeplős, cukorbeteg, mozgássérült.

Valaki szexuális beállítottsága miatt érzi magát nem megfelelőnek, és anyagi helyzet is rányomhatja bélyegét a hiedelmekre.

Érdemes alvilágot keresni, azzal a nagyon egyszerű mondattal, hogy: „Az azt jelenti, hogy...”

Pl. Az én esetemben életem speciális vonala sokáig az volt, hogy félig cigány származású vagyok.

Ezt akár nevezhetjük ténynek is, de mi az értelmezésem erről? Sokáig rá sem néztem, mert ez egyértelmű volt. Mit kellene ezen nézni? Régebben azt gondoltam, e miatt hátrányos helyzetű, nehezebb sorsú vagyok.

Azt pedig, hogy túlsúlyos voltam, csak tetézte. Kövér is, cigány is? Jajj, Nekem van a legnehezebb sorsom a világon. Aztán alkoholista apuka, folyamatos költözködés, ja, és még szegénység is, óóó, ezek mind együtt???

Más ezt - Engem nem érthet meg. Másnak sokkal könnyebb...bezzeg Én...speciálisan szar vagyok, menthetetlen.

Bevallom most igen nehezen szedtem össze ezeket az emlékeket, szavakat, mert annyira csak betűknek, és nem igazságnak látom már. Az életemnek pedig pláne nem. Ilyen ez az ÖnMunka!!! :)

Ezért arra kérlek, hogy mindig nézd meg, hogy mi az a dolog, amit egyértelműnek tartasz az életedben, és nézz mögé, hogy mi rakódik hozzá?

Az, hogy kövér, vagy sovány vagy,(na jó ez is csak értelmezés), de ha mégis tényként kezeled, az mit mond Rólad?

pl. :

Az, hogy kövér (sovány) vagyok, az azt jelenti hogy:

nőietlen vagyok, nem kellek majd senkinek, undorító vagyok, stb...

Az, hogy alacsony férfi vagyok, azt jelenti, hogy:

nem vagyok elég férfias, vissza fognak utasítani.

Az, hogy szegény családból jöttem, vagy apu(anyu) alkoholista (volt). Az azt jelenti, hogy:

nekem többet kell tennem, mint a többi embernek, én sosem leszek elég, kevés vagyok. Mínuszból indulok. Sosem lesz elég pénzem, stb

És ezekre engedd rá a Munkát, illetve Megtalálhatatlan Önvizsgálatot, keresve például a:

kövért; soványt; nőietlent; undorítót; alacsonyt; azt, aki nem férfias; azt, aki kevés; a szegényt; a meleget; a (cukor)beteget, a hátrányos helyzetűt; az árvát; a megerőszakoltat, stb...

Természetesen ez, amit most leírtam sokatoknak nem újdonság, hiszen az ÖnMunka erről szól.

Mégis, ha ezt elolvasva úgy érzed, hogy van olyan dolog, amiben Te egyedüli, különleges, speciális vagy, és egyáltalán AZ Te vagy, akkor mindenképpen vizsgáld meg, hogy mik tapadnak hozzá.

Sokszor saját különlegességünkhöz való tapadás választ-hat el leginkább attól, hogy valójában megismerjük Magunkat.

És ez bizony a „pozitív” sztorikkal is így van.

Én például sokáig értékesítőként, méghozzá top, baromi klassz, szuper értékesítőként tekintettem Magamra. Mint, akinek a vérében van a kereskedelem; tud, és szeret az emberekkel bánni, stb.

Naná, hogy az ilyen szuper, különleges sztorira eszébe sem jutna az embernek ránézni.

Én mégis megtettem.

Megnéztem, hogy mikor jutott eszembe ez legelőször.

És bizony igen korai emlék volt. 10 év körül lehettem, amikor az egyik nagynéném ruhákat árult. Én imádtam a ruhák közt lenni, sertepertélni az öltözködő nők körül, és cserfesen ruhát ajánlani a néniknek.

A nagynéném biztatott, és ő mondta akkor a szüleimnek:

„ Ez a lány meglátjátok kereskedő lesz, benne van a vérében! Nézzétek, már most milyen ügyes!”

És a szüleim csillogó szemmel büszkék voltak rám. Legalábbis így láttam, és ez jól berögzült Nálam.

A szüleim akkor fognak szeretni, és az emberek is. Mert a nagynéném körül is mindig rengeteg ember volt, és sikeresnek tűnt abban, amit csinált.

Igen, az 10 éves kislány elhitte, hogy akkor lesz szerethető, és sikeres, mindenki számára megfelelő, ha kereskedő lesz.

És azért mentem vissza még egy kicsit az időben:

A másik emlékem a nagypapi. Aki cipész volt, otthon volt műhelye.

Nekem papa haláláig (5 éves koromig) ő volt a mindenem. Imádtam vele lenni, és ragasztgattam a bőröket az erős szagú ragasztóval a műhelyében. Nekem a bőr illat, a cipők összekapcsolódtak a szeretettel, és a teljes elfogadással.

Édes kis sztorik, és pár hónappal ezelőttig eszembe sem jutottak.

Hiába is jelentkeztem én színész előképzőbe (irodalmi-drámai tagozat), és végül vettek fel a Távközlési suliba.

Az első (és imádott) munkahelyem egy cipőbolt volt. Sőt életem nagy része cipőboltosként telt; de a kereskedelem sok részével volt kapcsolatom, mint termékben, mint pozícióban.

Ezek észrevétele, és számos Önvizsgálat elvégzése során az a döntés született meg, hogy a jövő évtől segítőként való tevékenységemben szeretnék még jobban kibontakozni; számos ötlettel, tréninggel, egyéni konzultációk lehetőségével segíteni a hasonló cipőben járó, Önmagára kíváncsi embereket.

A kereskedelmet, a mostani (másik) munkámat is szeretem, és meg tudott születni ez a változás. Kíváncsian várom, hogy mit hoz még az élet. És napról napra csomagolom ki az ajándékait.

Szeretettel várunk tréningjeinken! 

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

NULLÁCSKA : Szégyen és szeretet

   Vidéken sokkal többen jártak biciklivel, mint a fővárosban. A kislánynak ez igazán tetszett, és minden lehetőséget kihasznált, hogy biciklizhessen.

Még a szomszédos faluba is sokszor átkerekezett, természetesen nem egyedül.

Mivel ez Apu szülőfaluja volt, amikor csak volt egy kis szabadideje, meglátogatta a családtagokat, és Nullácska általában vele tartott.

Neki nem annyira a rokonok személye volt annyira vonzó, sokkal inkább a biciklizés, a táj felfedezése, és még ennél is fontosabb, hogy az apukájával lehetett.

    Egy meleg őszi délutánon szintén a szomszéd faluba tartottak.

Nullácska alig bírt betelni a látvánnyal útközben. Mindenhol színek és formák, amelyek a szépséget tükrözték vissza.

Az óriási szőlős mellett elhaladva, eszébe jutott, hogy ez egy rabgazdaság, a felnőttek mondták ezt neki. 

Ő azonban azt gondolta, hogy nem is lehet rossz rabnak lenni, ha ebben a gyönyörű, nagy kertben tölthetik az idejüket, ráadásul finom szőlőt szedve, kóstolgatva.

A fák valahol még tartották a zöld lombokat, de a legtöbb helyen mintha apró tündérek folyamatosan színezgették volna a leveleket, megjelentek rajtuk a vörös, bordó, és sárga színek.

Nullácska hol kifelé, hol befelé, magára figyelt. Szerette érezni a szelet a bőrén, így olykor jól megtekerte a biciklit, és aztán csak gurult, érezve a levegőt a testén.

Figyelte, hogy a teste hogyan reagál, ha különbözőképpen ül, és fogja a kormányt.

Volt, hogy nulla kezezett, azaz elengedte mindkét kezével a kormányt, és úgy tekert. Mivel jó bringája volt, sokáig meg tudta így tartani az egyensúlyát.

Figyelte a megfeszülő izmokat a lábában, és ha nagyon gyorsan akart haladni, állva tekert.

Egy csomó lehetősége volt a játékra és ő ezt mindig élvezte.

Apuval több helyre is elment, és mindenhol borral, pálinkával kínálták férfit. A kislány pedig szörpöt, sütit kapott, és ment játszani az unokatesókkal.

A falu közepén álló Faház sosem maradhatott ki, ami igazából egy kocsma volt. Apu itt is ivott, és a cimboráival beszélgetett.

Hazafelé menet megálltak a temetőnél, ahol apu édesapja pihent.

Apu addigra már jócskán ittas volt, és Nullácska örült a pihenőnek a nagy út előtt; féltette őt, hogyan fog neki menni a hazaút.

Apu nehezen mutatta ki az érzelmeit, Papa temetésén sem tudott sírni. A rokonok azt mondták, az sokkal rosszabb. A kislány is valami ilyesmit látott az apján. Mintha minden egyes ki nem csordult könnycsepp eltorzította volna az arcát, és csak a mélységes szomorúság maradt a szemében.

Most a részegség megoldotta a nyelvét, és csak mesélt a papájáról.

Ezt sokszor tapasztalta a kislány, hogy az amúgy alig beszélő apja az alkohol hatására folyamatosan beszél.

El is nevezte beszélő víznek, és viccesen mondta is neki:

- Mi van apa, megittad a beszélő vizet?

Apu gyerekkori történeteket mesélt olykor mosollyal, olykor keserűséggel az arcán. Majd teljesen elgyengült, és a temető bejáratánál lévő kis dombra leheveredett a biciklit eldobva.

A kislány követte őt.

Nem tudta, hogy a sok ital, vagy a történetek gyengítették-e le a férfit, de nem is érdekelte.

Szerette volna megölelni, és megsimogatni az apját, és szorosan melléült, amíg a férfi szuszogását hallgatta, mivel az elaludt.

Ott pihentek ketten a temetőnél, mintha őriznének valamit. Nem a halottakat, hanem valami mást, amire nincsenek szavak.

A kislány figyelte apja légzését, és tapogatta a füves földet. Megállapította, hogy nem fognak felfázni, mert még melegen tartotta magát a talaj. Csak ült és várt, nézte a tájat, a közeli főúton elhaladó kocsikat.

Az egyik kocsi lelassított, majd feléjük vette az irányt. A nagybátyja volt az, apu öccse.

Nagyon mérges volt, amikor meglátta őket, és szidta aput. Kérte, hogy menjenek vele, hazaviszi őket kocsival. Apu azonban elküldte őt a fenébe, hogy hagyja békén, és csak aludt ott a dombon tovább.

- Akkor legalább Te gyere, anyád már biztos ideges!!! - szólt ingerülten a kislányhoz, és továbbra is próbálta aput ébresztgetni.

Nullácska össze volt zavarodva, a testi érzetek elhatalmasodtak rajta, és Szotyi már ott is volt a segítségére. Nagyon erősen dobogott a szíve és azt gondolta, hogy nagyon szégyenli magát apu miatt.

- Észrevetted, hogy amíg a nagybátyád nem volt itt, nem gondoltad ezt? - kérdezte a Manó.

- Igen, de azt mondja rá, hogy egy részeg disznó, és szégyellje magát, és nem szabadna ilyet csinálnia.

- És Te elhiszed ezeket?

- Idáig nem is gondoltam ilyenekre, de most igen, elhiszem. Meg azt is mondta, hogy anya biztos ideges.

- Mi az a dolog, ami a legrosszabb ezekben? Mi érint meg leginkább?

- Hogy nem szabad részegnek lennie, és ezért szégyellnie kellene magát.

- Szerinted igaz ez?

- Szerintem nem, ezt ő gondolja, de valamiért most én szégyenlem magam. Nekem jobban kellett volna figyelnem apura, hogy ne igyon annyit.

- És teljesen biztos lehetsz abban, hogy Neked kellett volna figyelned arra, hogy apu mennyit iszik? Ez a te dolgod?

- Igen, most így gondolom.

- Mi zajlik benned, amikor ezt elhiszed?

- Mérges vagyok Magamra és Apura is, meg mindenkire. Kalimpál a szívem, szorít a gyomrom.

- Tudod, hogy ilyenkor mit szoktunk csinálni, ugye?

- Ó igen ! Ezek energiák! Figyelem, és hagyom, hogy itt legyenek.

- Van valami ijesztő, félelmetes ezekben?

- Nem, nincsenek. Van, hogy erősödnek, és van, hogy eltűnnek, és én csak figyelem, tapasztalom.

- Igen, legyél így még egy kicsit. És amit érzel, az a  szégyen?
- Nem, ezek felbukkanó érzetek, energiák, nem tudom őket se szégyennek, sem másnak nevezni.

- Rendben. Nézz csak oda, ahol a nagybátyád ébresztgeti apukádat. Vegyél egy nagy levegőt, és nézd meg ki vagy anélkül a gondolat nélkül, hogy Neked kellett volna figyelned arra, hogy apu ne igyon annyit.

- Hmm, most sokkal nyugodtabb vagyok. És hát pont annyit ivott, amennyit.

- Szégyellned kell Magad, vagy apunak magát bármiért?

- Most úgy gondolom, nem. Amit idáig szégyennek hívtam, rájöttem, hogy csak testi érzetek, energiák. Egyszerűen csak itt pihenünk a dombon.

Majd odalépett a férfiakhoz.

- Hagyjad aput, hadd pihenjen. - szólt a nagybátyjához. Majd, ha kialudta Magát hazamegyünk.

- Gyere, hazaviszlek, ülj be a kocsiba, addig berakom a csomagtartóba a kerékpárodat.

- Nem, köszönöm, nem megyek. Köszönjük, hogy segíteni akarsz, és nekünk most jó így. Ne félj, nem lesz semmi baj.

Apu kipiheni Magát, és együtt hazamegyünk, nem hagyom Őt itt.

- Nem a te dolgod, hogy vigyázz a részeges apádra!

- Igen, és köszönöm, én szeretnék itt maradni vele. Szia!

- Jól van, olyan csökönyös vagy, mint apád. Te tudod.

- Szia!

- Szia Nullácska, vigyázzatok Magatokra. Én megyek, szólok anyádnak, hogy ne idegeskedjen.

- Köszönöm. Minden rendben lesz.

Azzal elhajtott, és a kislány nyugodt figyelemmel követte a kocsi körvonalait, majd visszaült apuhoz. Örült, hogy őszinte tudott lenni Magával, és a nagybátyjával is. Tudta, hogy ő is jót akart nekik, nem haragudott rá.

Kicsit elgondolkodott a szégyenen, és ezt megosztotta Szotyival is:

- Ha valaki úgy csinál, ami más szerint nem jó, akkor szégyellnie kellene Magát?

Például, ha valaki alkoholt iszik, és aztán részeg lesz. Mi is azzal a baj?

Apu ilyenkor sokkal többet mesél. Történeket, amelyek róla szólnak. Én kíváncsi vagyok ezekre. Amikor nem iszik, akkor csak dolgozik, meg alszik, hozzám se szól.

Jó, az igaz, hogy részegen el szokott esni, és furán megy, kacskaringósan, de ezzel nem árt senkinek, és néha még vicces is.

- Látod Nullácska , ilyen amikor nem hisszük el, hogy más mit mond, amikor megkérdőjelezzük a gondolatokat. Ilyenkor csak a szeretet marad.

- Igen, és Én szeretem aput, ez a szeretet független bármitől, akármennyit is iszik.

    Már feljöttek az első csillagok, amikor hazafelé indultak.

Apu már fel bírt szállni a biciklire, és csendesen tekertek hazafelé.

Nullácska szerette a sötétet, az éjszakát is, sosem félt. Mindig valami varázslat félét érzett az éjszakában, talán a csillagok miatt volt.

Nézte, bámulta őket. A teljes égbolt a szeme elé tárult, mivel a tanyán már semmi nem takarta el a látómezőt.

Mintha egy csodatapétát húztak volna feléjük, éppen annyi fénnyel, hogy jól lássanak.

- Látod, az ott a Nagymedve, az meg a kicsi, és az esthajnal, látod milyen fényesen világít? - mutatta apu a csillagokat.

Apu sok érdekes dolgot tudott mesélni, és a kislány mindig itta a szavait. Szerencsésnek érezte Magát, hogy ilyen érdekes, bölcs apja van.

Régóta foglalkoztatta egy kérdés, így feltette neki, hátha ő tudja a választ.

- Apu! Isten odafönt van, és tényleg onnan néz minket?

- Kislányom, ezt tőlem okosabb emberek sem tudják biztosan. De ha engem kérdezel, én nem hiszem, hogy csak úgy fentről néz, és rajtunk kívül van.

- Hát akkor hol van?

- Én úgy hiszem, hogy Isten bennünk van, a szívünkben él.

 Itt.- mutatott a szívére.

- Itt, mutatott Nullácska is a szívére.

- Mindenki szívében ott van, és mindenben. Tudod, azt a fűszálat ott ugyanúgy a testvéremnek tartom, mint a csillagokat, vagy a farkast az erdőben. Mindannyiunkban ott van az Isten, vagy inkább nevezzük úgy, hogy a szeretet. Mindenhol, és mindenben ott van, egyformán.

- Igen, valami ilyesmit én is érezek, azért nem félek sem a sötétben, sem máshol. Hát ezért van ez!!! Mert mindenhol ott van a szeretet.

Ha bármilyen dolog miatt még azt hiszed, hogy szégyellned kellene Magad, vagy másoknak szégyellnie kellene Magát, várunk szeretettel:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

Megpihenés

Tegnap volt egy kis időm egy egyéni konzultáció előtt, és leültem egy padra az Andrássy úton.

Csak nézelődtem, megpihentem.

Sok impulzus ért, és érdekes volt figyelni, hogyan kapom a fejem és figyelmem egyik látnivalótól a másikhoz.

Hogy amíg az egyik kocsit nézem, nem létezik számomra a ház, vagy a pad, amelyen ülök.

Azt vettem észre, hogy hogy ez nagyon hasonlatos a "benti", Önvizsgálat alatti élethez.

Párhuzamokat véltem felfedezni a kinti és a benti élet - valóság között.

Jól eljátszogattam ezzel, ha van kedved tarts velem!

Először is megpihentem és érzékeltem egy fajta teret, amely állandóan jelen van, és amelyben minden megtörténik,

Most Te is pont ott ahol éppen vagy csak érzékeld ezt, anélkül, hogy bárminek címkéznéd, vagy értelmeznéd, csak legyél kicsit, és érzékeld.

Aztán  figyeltem az éppen elém táruló látványt: mozgó embereket, kutyákat, autókat.

Megint eszembe jutott valami: Az emberek olyanok, mint a gondolatok (amiket szavak vagy képek formájában látunk), folyton csak jönnek-mennek.
Az autók, melyeket emberek vezetnek, pedig lehetnének a hiedelmek.

Hmm, feltűnt egy jó nagy busz, tele emberrel.

Igen, néhány hiedelem több, némelyik kevesebb gondolatot (szót, mondatot, képet) utaztat. És  még ez is folyamatosan változhat, ahogy le és fel szállnak az emberek.

Az autók és a hiedelmek is a maguk tempójában haladnak, és én csak figyelem, egyik sem Én vagyok!

Na és a dugók, nem hiába stresszelnek annyira, hiedelemhalmaz a javából, a karambol meg lehet a hiedelmek összecsapása, na és akkor ki is volt a hibás? :)))

Arra is gondoltam, hogy, ha valamelyik autóban észrevenném egy ismerősömet, (akiről van emlékem, történetem) mindjárt másnak tűnne az összes többi autóhoz képest, csak azt látnám, a többi mint ha ott sem lenne.

Pedig az autó csak autó - értelmezések, sztorik nélkül, ahogy a gondolatok is csak gondolatok, a képek is csak képek; egyszóval jelen-ségek.

A jelenben éppen felbukkanó valamik, nem én vagyok.

Némelyik gondolat egyedül mozog ebben a térben, és van, hogy párosával, vagy csoportosan, na és van aki kutyát sétáltat.


 Ó, a kutyák és állatok legyenek az érzések, energiák. Mennyivel több ember sétál az utcán, mint kutya. És mennyivel jobban szeretünk a gondolatokkal foglalkozni az érzések helyett. Mintha pórázon tartanák a gondolatok az érzéseket (ezt hívjuk összetépő-zárazásnak, tépőzár hatásnak)

Vannak itt is kisebb és nagyobb  intenzitású, és mozgású energiák.
Van, hogy  félünk, megijedünk a kóbor kutyáktól, akárcsak a kóbor, gondolat nélküli érzetektől, amelyek csak hopp felbukkantak, és észlelődhet, hogy egy-egy gondolat, kép mégis vele van- megkerült a gazdi.
Figyeld csak meg, ha van saját kutyád milyen boldog az a kutyus, ha eloldod a pórázt, és hagyod, hogy azt csináljon, amit akar, ha adsz neki teret. Így már semmi félelmetes nincs benne, pont így van ez a érzetekkel is!!!
 Ott vannak még a madarak is , amelyek gyorsabban röppennek át a horizonton, és persze van, hogy leszállnak egy gallyacskára, és több ideig tudjuk szemlélni őket.

Aztán néztem a stabilnak ítélt házakat.

Hmm, ezek talán lehetnek a kontrakciók, a beragadt energiák, melyeken megannyi kép-szó-gondolat lehet.

A ház tele van lakóval, akik olykor változnak. Ha azonban lakatlan lesz az a ház, előbb-utóbb elmúlik az is. Nincs, ami összetartsa, fenntartsa.

Kicsit eltűnődtem azon, hogy miért építünk ennyi házat, és miért kell mindenkinek saját ház, saját hiedelem? Miközben mindegyik csak egy ház, és mi az, hogy saját??? Na de talán ez egy másik téma már...

Ez csak játék, és még véletlenül se vedd szó szerint, mindössze annyit szerettem volna érzékeltetni, hogy valóban nincs határvonal a kint és bent között (jelentsen ez bármit).

Talán valakit éppen összezavartam ezzel az írással, és lehet, hogy valakinek segít, még jobban megérteni az Élő Önvizsgálatot.

 Én személy szerint szeretem az analógiákat, segít a megértésben. Például, egy érzetnél hagyom, hogy azt csináljon, amit csak akar, akár ahogy egy kiskutya boldogan viháncol a parkban, hagyom az energiát is viháncolni a testben, a tágas térben...

Egyébként ez az ember-kutya alias gondolat- érzés azért is tetszik, mert elég jellemző, hogy a gondolatokkal akarjuk befolyásolni (kordában,pórázon tartani) az érzést,energiát. Miközben minden jelenség magától jön és megy ebben a térben, hiszen gondolkodtatva, éreztetve vagyunk.

10 évig volt a legjobb barátom egy staffie, és valahogy szavak nélkül értettük egymást. Nem akartam nevelni, mégsem volt vele gondom, nem okozott sosem bajt, sőt rengeteget tanultam tőle.

Pontosan ezt tapasztalom az energiákkal is, tanulok tőlük, elsősorban, hogy vannak, hogy vagyok, és azt, hogy mi NEM vagyok. Most ők a barátaim. 

Ha Te is szeretnél megbarátkozni a testi érzetekkel, energiákkal, Magaddal, várunk szeretettel:


http://www.onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html 

http://ildiidill.blogspot.hu/p/blog-page.html

http://ildiidill.blogspot.hu/p/programok.html

NULLÁCSKA: Színek

SZÍNEK

Nullácskáék vidékre költöztek. A nagyvárosból előbb egy kis faluba, majd egy tanyára.

A kislány szerette a változatosságot, és nem okozott neki ez nagy gondot.

Újabb gyerekeket ismert meg, újabb helyekre költöztek, és ő nyitottan állt elébe minden élethelyzeteknek.

Különösen a tanyán érezte magát elemében, még akkor is, ha napi 10-12 km-t kellett megtennie biciklivel.

Imádta a természetet, az évszakok változását, és ugyanolyan áhítattal tudta bámulni a kipattanó rügyeket, mint a fenyőágakat, melyeket vaskos hó lepett el.

Látott a nagy pusztaságban halomnyi gömbvillámot, és megtapasztalt egy több méteres forgószelet is.

A közelben egy kis erdő helyezkedett el. Ide különösen szeretett kijárni, a sajátjáénak érezte, és valami nagyon nagy kincsként kezelte. El is nevezte Gyémánt erdőnek.

Mivel a tanyán nem nagyon voltak gyerekek, ő az erdő kis lényeivel beszélgetett.

Nemcsak az erdő kis állataival, hanem titkos lényekkel is, például tündérekkel.

Mivel Szotyi is Manó volt, ez nem volt szokatlan dolog a kislánynak.

Továbbra is szeretett olvasni, tanulni, új ismereteket szerezni, nagyon kíváncsi volt mindenre, és mindenkire.

      Aztán egy napon az iskolában, ahogy ment be a szünetről az osztályterembe, a táblán nagy betűkkel ezt látta felírva:

Nagy Nulla CIGÁNY.

A nevét és ezt a szót: cigány.

Úgy érezte leleplezték, és olyan dologért kell most bűnhődnie, amiről nem is tehet.

Ezzel kapcsolatban vegyes ismerete volt, és nagyon össze volt kavarodva.

Csak azt érezte, hogy most leginkább összemenne picire, vagy legalább láthatatlanná válna.

Nem, az nem lehet, nem menekülhetek el.- gondolta.

Kihúzta Magát, és határozottan megkérdezte, hogy azt ki írta oda?

Majd gyorsan letörölte a tábláról a kréta nyomait.

Egy fiú kajánul mosolygott, és a táblán látott szavakat elkezdte kiabálni.

Hiába törölte le a táblát, ott csengett a hang, és ha nem kiabálta volna a fiú, akkor is ott visszhangzott volna benne.

Ez a helyzet nagyon hasonlított egy ovis élményére, amikor az elefánt volt a kiabált szó.

Eszébe jutott ez és az akkor történtek. És Szotyi már ott is csücsült a vállán, és a fülébe súgta:

- Ez a szó, ezek a betűk, hogy C-I-G-Á-N-Y, ezek tudnak téged bántani? Van benne fenyegető? Lélegezz!

Feszült figyelem volt az osztályteremben, a fiú és ő farkasszemet nézett.

Majd Nullácska becsukta a szemét, és mélyet sóhajtott.

Figyelte a testét, össze-vissza cikáztak az érzetek benne.

Koncentrált befelé, és csak érzett.

Az energiák erősek voltak, és nem álltak meg, gyorsan változtatták a helyüket.

Szotyi újból megszólalt:
- Pont mint a mókusok a fán. Emlékszel, amikor a mókuscsalád áthalad az erdőn, milyen fürgék? És milyen erősen érkeznek egy-egy faágra, hogy utána tovább szökkenhessenek?

Nullácska elmosolyodott, és már nem volt olyan félelmetes ez az energiaáradat, amit tapasztalt.

Kinyitotta a szemét, ránézett a fiúra.

Most már csak egy fiút látott, aki szavakat mond. Egy beszélő fiút.

Becsöngettek, és ő nyugodtan leült a helyére.

   Hazafelé a biciklin, eszébe jutottak ezek az élmények, és újból zaklatottnak érezte Magát. 

A rét közepén díszlett egy peckes gémes-kút, leparkolt ott a bringájával.

A kút hűs vizéből kortyolt párat, és egy fűszállal a szájában leült a kút melletti itatóra, ami a közelben legelő birkanyájnak volt fenntartva.

- Tudod, Szotyi! Még mindig nem hagy nyugodni, ez a cigány dolog.
A szüleimmel nem beszélgettünk soha erről, és nem tudom, hogy akkor én most ki és mi vagyok.
Nekem úgy tűnik, hogy az emberek nem szeretik a cigányokat, és ha valaki cigány, akkor az rossz dolog.

És én nem tudom, hogy az vagyok-e?

- Cigány vagy rossz? - kérdezte Szotyi mosolyogva.

- Hát, ez az!!! Nem tudom. Össze vagyok zavarodva.

- Kedveském. Az emberek sokfélék, és szeretnek összehasonlítani, megcímkézni. Sok módon tehetik ezt, és talán tudod, beszéltünk erről már az oviban is.

Az emberek a bőrszínhez is csatolnak bizonyos jelzőket, vagy tulajdonságokat.

Vannak, fekete, fehér, sárga, kreol és még sok más árnyalatú bőrszínű emberek.

Ebben az országban is, és máshol is. Ilyen nagyon sokszínű az élet.

Nézd csak meg ugyanannak a fának a leveleit, még azok sem egyformák.

Különböző árnyalatúak. És ez szép, ez a valóság.

- És ez szép. - Igen, mélyült bele a mondatba Nullácska.

- De mondd, miért rosszabb egy sötétebb árnyalatú falevél a többinél???

- Nem rosszabb, Kedves, csak más. És a másság valakinek ijesztő.

Neked és sokaknak természetes, hogy ennyiféle, szép színes az élet.

És vannak, akiknek ez ijesztő, nem ad nekik biztonságot.

Nagyon meleg volt a réten, ezért Nullácska felugrott a bringára, hogy kedvenc helyére tekerjen, a hűs lombok alá, a Gyémánt erdőbe.

Majd folytatta:

- Nálunk Apa színesebb, ő barna. Anyu viszont nagyon fehér, úgyis szokta mondani, hogy hipóreklám.

Apu a bőrszíne szerint cigány, anyu meg sváb.

Apu nem szereti magát ezért, és én nem akarok ugyanilyen lenni!!!

- Melyik nem akarsz lenni? Mert az, hogy neked kreolosabb a bőröd, azon nem tudsz változtatni.

- Nem akarok olyan lenni, aki nem szereti Magát azért amilyen.

- Nézz csak körbe itt az erdőben. Szerethető-e kevésbé bármelyik falevél, csak mert más színe van? Csak mert eltér a többitől?

A kislány erőteljesen koncentrált a színekre, és beléjük merült. Szinte mámoros lett a sok zöldtől, barnától, sárgától, pirostól. Mennyi szín, mennyi árnyalat. 

És mind szép, mind szerethető.

Azzal lehuppant a hűvös mohára, és egy nagy barna falevelet szorított a szívéhez.

- Mind szerethető - suttogta, és hagyta, hogy könnyei meglocsolják a békés erdő talaját.

NULLÁCSKA: Veszély

4. Veszély

 

Az ovinak hamar vége lett, és Nullácska nagy-nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel vetette bele magát az iskolába.

Csupa neki tetsző dolog volt ott. A színes ceruzák, az írás tudománya, a finom illatú könyvek és füzetek, na és az olvasás.

Nullácska imádott olvasni, hamar meg is tanult, és élvezte, ahogy elrepíti a képzelete a történetek birodalmába.

Sokkal inkább szerette az iskolát, mint az ovit.
A harmadik osztályos évnyitóra készült, és előtte még hintázott egyet otthon Öcsivel és Apával.

Szerette ezt a vidám színű, piros- sárga hintát, amit Apa készített.

Akár az egész család felülhetett rá, olyan nagy volt, és jól meg lehetett hajtani, majd nagyot ugrani róla. Öcsi már 4 éves volt, és sokat játszottak együtt. Szeretett Öcsivel hintázni, és jó volt, hogy most Apa is ráért, és kicsit együtt voltak.

Ott hintáztak hárman a finom napsütésben, amikor átjött a szomszéd bácsi. Valamiért mérges lehetett, mert hangosan beszélt, és kalimpált a kezeivel.

Bement Anyuhoz és Mamához a konyhába, Nullácskáék a hintáról követték az eseményeket.

Egyre nagyobb zaj, és kiabálás jött ki a konyhából, amikor Apa odakiáltott, hogy ne a nőkkel veszekedjen, hanem neki mondja, ha valami baja van.

Szó szót követett, a gyerekek nem igazán értették, hogy most mi van.

Aztán a szomszéd a kezébe vett valami botot, vagy deszkát és oda akart csapni apuhoz.

Nullácska addigra már leszállt a hintáról, és onnan nézte, hogy mindjárt odasuhint a bácsi, és eltalálja a hintázókat.

Apa hirtelen arrébb dobta öcsit a fűre, ő pedig kitért a deszka elől.

Majd verekedni kezdtek.

Anyuék kiszaladtak, és beterelték a két síró gyereket.

Az ágy mögé bújva várták, hogy most mi lesz.

Nullácska látva öccsét összeszedte magát, és próbálta vigasztalni.

- Nincsen semmi baj, ne sírj! - miközben még ő is szipogott.

- Hadd sírjon csak, nem baj az! - ugrott oda Szotyi!

- Öcsinek kikerekedett a szeme, ő most látta először a Manót.

- Szia! A legjobbkor jöttél, mint mindig!

- Igen, mindig minden időben jön, még én is.

- Ki vagy Te? - kérdezte Öcsi.

- Ó, hadd mutatkoztam be: Szotyi vagyok, Manóvári Manó.

- Szia! Bántják apát! Segíts neki! - kérte a kisfiú.

- Szia! Én most nem tudok neki segíteni, és lehet, hogy nem is szorul rá. Én most hozzátok jöttem.

- Nagyon fééélek - sírt öcsi.

- Szotyi! Én is - hajtotta le a fejét Nullácska.

- Megértem, hogy most így éreztek. Apropó érzések. Mi zajlik most bennetek? Figyeljetek csak bele a testetekbe. Hogyan érzitek magatokat?

- Azt hogyan kell, nem tudom, hogy mit kérdezel -szólt öcsi.

- Nos, kicsit csukjátok be a szemeteket.

És vegyetek jó nagy levegőket. Csak figyeljétek ezt a légzést, ahogy ki- és beáramlik a levegő.

Ahogy észreveszitek, hogy beáramlik a levegő a testetekbe, kerüljetek egyre beljebb és beljebb a testetekbe.

Mintha lenne egy képzeletbeli kis-repülő, ami minden egyes légzéssel egyre beljebb kerül a légtérbe. Mint, ahogy a szél fújja a papír repülőt, a légzés is úgy irányítgatja a repülőt, aztán már azt veszitek észre, hogy magától repül.

Hagyjátok ezt a repülőt végigszállni, végig pásztázni az egész testeteket kitöltő lég-teret, legyetek ennek a repülőnek a kapitánya, és derítsétek fel, hogy mi található ott, és pontosan hol.

Kedves kapitányok, jelentést kérek, - tisztelgett viccesen Szotyi.

- Szotyinak jelentem én a gyomornál találtam valamit - szólt Nullácska.

- Rendben, figyeld meg, hogy pontosan mit. Van-e esetleg valami képed erről a jelenségről?

- Látom, ahogy apát bántani akarja az a bácsi.

- Igen, szóval akkor megjelent egy kép.

Vedd csak észre, hogy ez a kép ebben a belső térben bukkant fel, és az előbb nem is volt itt. Nézd csak ezt a képet, mint amikor a fotóalbumot szoktátok nézni. Akár képzeletben meg is tapogathatod a kép felszínét vagy a széleit.

- Igen, pont úgy látom, és sírnom kell tőle.

- Akkor nézd csak még, és keress rajta nagyon figyelmesen - állíthatsz a repülő nagyítóján- hol van ezen a képen bármi veszélyes? Tud-e ez a kép bárkit bántani?

- Nem, látom, hogy ez csak egy kép.

- Akkor hagyd csak a képet, és gyere vissza a gyomorhoz, és csak legyél vele, ott azzal az érzettel, anélkül, hogy bármilyen képet vagy szót raknál rá.

- Ez az érzet ott a gyomrodnál, ez veszélyes? Tud Téged, vagy bárkit bántani?

- Nem, ez egy energia, tudhattam volna.

- Jól van, akkor csak legyél vele kicsit, itt ezzel az energiával.

- És Öcsi kapitány, Neked merre jár a repülőd? Felfedeztél-e valamit?

- Igen, most már értem, hogy mit kérdeztél, és a torkomnál fedeztem fel valami szorítót.

- Képzeld el, hogy a repülőd, pont akkora, hogy még ezen a szorításon is átfér, mintha egy hegyi barlangba szállna be, és akár fel is kapcsolhatod a repülőd reflektorát. Nagyon alaposan reflektorozd át ott belül az egész teret, és keresd, hogy hol van benne az, ami fáj.

Öcsi halkan sírni kezdett.

 - Megtaláltam, ott van, egy kő alá beszorulva, apu az.

- Ügyesen észrevetted. És amit most látsz, az valóban Apu, vagy csak egy képzeletbeli kép, ami ebben a térben van?

- Hát ez egy kép Apuról, ahogy ott sír, vagyis, most meg Magamat látom.

- Akkor ezek szerint változik ez a kép?

- Igen, már másmilyen. Már Én vagyok rajta.

- És ez a kép, amit most nézel, ez tud neked fájni? Hol van rajta fájdalom?

- A képen nincs, a torkomban van.

- Igen, az egy kép, így van, és a képek nem tudnak sem bántani, sem fájni, sőt nem is veszélyesek. Egyszerűen csak képek, amik a térben felbukkantak. Hadd csak őket. És hadd az érzetnek is lenni ott a torkodban.

- Igen, és ne akard, hogy eltűnjön, csak figyeld! - szólt Nullácska.

- Így van, csak figyeld. És Neked ott van még az energia?

- Nem már nincs, pedig még repülgettem a térben a repzimmel.

- Jól van, és Neked Öcsi, most milyen?

- Már sokkal jobban érzem magam, köszönöm Szotyi! Klassz ez a repülős játék.

- Igen, nagyon klassz. Ilyet tudtok bármikor játszani. Csak figyeljetek a légzésre, aztán zsupsz be a térbe a repzivel, és hagyjátok, hadd pásztázzon csak, derítsétek fel mi bukkan fel, és ismerkedjetek, legyetek ezekkel a jelenségekkel.

Észreveszitek, hogy ugyanez a tér van ám itt kint is, nemcsak a testben?

Először érzékeljétek csak így csukott szemmel még egy kicsit.

- Haha, ugyanaz, ugyanaz! Tényleg, a repzi mindenfelé tud szállni, figyelni - kiáltott fel Nullácska.

- Igen, és ez a tér mindig itt van, és végtelen.

Az összes dolog ebben bukkan fel.

Minden, amit láttok, hallotok, éreztek. Ezek viszont változnak, ahogy öcsinél is megváltozott a kép, vagy mindkettőtöknél az energia.

Ezek csak jönnek és mennek, nem állandóak.

És most nyissátok ki a szemeteket, és csak figyeljetek.

Sok mindent láttok, amiknek elnevezéseket adtok. Ez így van jól, így fejezzük ki magunkat.

És most egy kicsit csak legyetek úgy, hogy nem adtok szavakat a látottakhoz.

- Na, ez olyan, mint amikor bambulok, nevetett Nullácska.

- Igen, olyasmi, bambuljatok csak kicsit- nevetett a Manó.

A két testvér egymásra nézett és elmosolyogták magukat.

Most már volt egy közös barátjuk, Szotyi.