Hópehely, fehér, hideg, vizes. Most egyszerre öröm és bánat pelyhei hullanak körülöttem és Bennem.
Gyermeki öröm jár át engem is, ahogy a kislányomra nézek. Az első hó, fura újdonság.
Nehéz benne lépni, haladni. Megállásra, csendre, odafigyelésre tanít.
Körülöttünk a korán kelők hóemberei a parkban, vidám, kisebb, nagyobb figurák.
Előre nézek, a gyermekemre, az örömre, a kíváncsiságra. A jövőbe nézek, megújulok, mosolygok.
Egy padra téved a tekintetem, belepte a hó, elszorul a szívem. Kivel nem tudok már leülni erre a padra? Miket és kinek nem mondtam még el? Ki az aki hiányzik? Mi az, ami fáj?
Ki nincs velem testben, lélekben, sehogy sem, és miért? Volt e valaha mellettem úgy igazán?
Nehéz kimondani, hogy nem, és ettől még-jobban fáj.Egyre messzebb kerülök attól, hogy valaha megkapjam azt, ami úgy hiányzik tőle- elfogadás, szeretet, figyelem, őszinteség, vagy csak egy igazi ölelés.
Van, aki meghalt, és azért.
Van, aki él, de (szenvedély)beteg, és azért.
Van, aki él, de nem képes rá. Mert a saját bajával van elfoglalva, és azért.
Van, aki sosem élt, azért.
Hullik a hó, hideg, nehéz. Minden pelyhe égeti a bőröm, égeti a lelkem.
Az arcomra gördülő könnycseppekbe hullanak, hogy aztán együtt folyjanak tovább.
Múlt és jövő itt a jelenben mind együtt egyetlenegy hópehelyben.
Ez az élet, érzem, hópehellyel a szívemen.