Test, mint az én hazafelé vezető utam.

 

 

 

Jó pár bejegyzés és ÖnMunka szólt a testemről.

Megdolgozódott a téma innen is, onnan is.

Megnézegettem a testem a nőiségen, szexualitáson keresztül a különlegességen át a nem megfelelőségig.

Mindenhol csak mentális képeket, szavakat, energiákat és gondolatokat találtam.

És barátok lettünk, olyanok, akik beszélnek egymással. Meghallgatják egymást. És nem mindig megy, és akkor is csípjük egymást. A testem és én.

Mert, hogy teljesen rajtam kívülállóként éltem meg.

Olyannak, akinek ki vagyok szolgáltatva. Amit akkori hiteim szerint uralni, irányítani, és igába hajtani kell.

Már gyerekkoromban is utáltam, ha enni, inni, pisilni, kakilni kellett, amikor én játszani akartam. Az alvásról nem is beszélve.

Ebben az évben új barátaim is lettek. A test ajándékai: az érzések, érzetek, energiák.

Mennyi éven át ki akartam őket űzni magamból, és mennyi energiámba telt, hogy ne érezzek.

Rengeteget dolgoztam, Élő Önvizsgáltam magammal, és másokkal.

És az érzetek csak jöttek.

Ilyenek is, olyanok is, és leginkább csak energiák.

Amikor egy szorongós kliens jött hozzám, elmentem vele, ahol ő van.

Én magamról azt feltételeztem, hogy nem szorongok, semmi ilyen nincs bennem.

Aztán a klienseknek köszönhetően bennem is megélődhetett, és nagyon hálás vagyok érte.

Igen örülök, hogy a szorongást, akárcsak a dühöt, agressziót, vagy a félelmet megélhetem, velük lehetek, ezek nélkül a címkék nélkül. A mesék nélkül.

És megértem, ha Te bármelyiket is félelmetesnek, fenyegetőnek, vagy veszélyesnek hiszed.

Tudom, én is így gondoltam sokáig.

A "Ki vagy a történeteid nélkül, " nézése, nem bárminek a megváltoztatása, én  inkább csupaszításnak látom.

Sokat gyakorlom az ismerőseimen is, történetek nélkül figyelni őket, az emlékek nélkül.

Mintha most látnám őket először.

Ez különösen a párkapcsolatomban tetszik. Így nézni rá. És csak szeretni tudom, őt is mást is. Csupaszon csak szeretni lehet, és aztán már erre az értelmezésre sem lesz szükség. Nekem sokszor még szükség van, és szeretem ezt is.

És a test, hmm hagyni, hogy legyen, vele lenni, megpihenni még a feszültségnek hívott érzésben is.

Imádom észrevenni, hogy észlelek, szemlélek.

Pár hete, oly sok idő után a testem mozgásba lendült.

Milyen kedves a valóság, hogy egy csodás erdő mellett lakom. Ide vágyott testecske, és egyre szaporábban vette a lépéseket, majd kocogásba kezdett.

Régebben rengeteget futottam a  fogyás miatt, csak hogy kihajtsam magamból, a mit is? A jó nőt? Az elfogadhatót??

Most, hogy már nem találom sehol, azt aki nem elfogadható, aki kövér, aki kiszolgáltatott a testének, stb, kicsit más a helyzet.

Nem az órát és a kilométereket figyelem, nem a teljesítmény hajt.

Csak megélődik, teljesen magától.

Egyébként régen is volt, hogy megéltem ezt, de akkor nagyon ijesztőnek tűnt.

Most figyelem, ahogy veszem a levegőt, hallom az édes szuszogásomat. Érzem a földet a talpam alatt, a cipőt ahogy megtartja a lábamat.

Figyelem a mozgásomat, észreveszem, ha feszültebb valahol, és csak hagyom az érzetet a feszültség, görcs megnevezés nélkül.

Megnézem a testrészeim képét, amit az elme tapasztott egy-egy energiához. Látom, hogy képek, és hagyom.

Az energiák és a test is a maga tempóját járja, csodás " tánc" ez.

Lassítva, gyorsítva, mozgatva vagyok.

A lélegeztetve, gondolkodtatva, éreztetve  mellé tudatosult bennem a mozgatva érzése is.

És belemerülök az érzékelésekbe.

Hallom a faágak roppanását apró gyíkok talpacskái alatt. A madarak csak dalolnak, és távolról kocsik zúgására leszek figyelmes. És még ott van a  szuszogásom is, és  megannyi olyan hang, amit be sem tudok határolni, és már nem is adok nekik szavakat, csak észreveszem, hogy felbukkannak, ott vannak , aztán eltűnnek.

És amit a szemem lát, csak nézem anélkül, hogy fának, bokornak, gyíknak, zöldnek, padnak, vagy bárminek is hívnám.

Hagyom beömölni a látványt megnevezések nélkül. Pillanatról pillanatra születik meg minden, előtte ott sem volt.

És játszok. Csak a hangokra figyelek, aztán csak a látványra, aztán az érzetekre, nagyon élvezem.

Tetszik, hogy észreveszem, hogy amíg a nézésre figyelek, sokszor nem hallok hangot, vagy is nem tudatosul.

Amíg az érzettel vagyok elfoglalva, a testrész képét látom magam előtt, és nem az út kanyargását.

 És mégis visz a lábam, lélegzem, vagyok.

Semmit nem teszek érte, megtörténik magától...

Sok szeretettel várlak, ha Te is szívesen barátságban lennél Magaddal.:

 http://ildiidill.blogspot.hu/p/blog-page.html