Behavazódás.

Ma reggel ismét párhuzamot vontam az Önmunkával, ezúttal a természet, vagyis a mai hóesés hozta elő ezt belőlem.

Már vártam a tavaszt, a napsütést, és erre pfff esik a hó.
 Első gondolat: Ez nem lehet igaz, ne már! :))))

Pont , mint amikor már azt hiszem, hogy feloldottam, megmunkáztam egy dolgot, és újra előjön.

Elhittem, hogy kész vége, kipipáltam,már nekem ezzel nincs gondom.

 Erre újra behavazódok-> jön a gondolat.

És egyszer csak elkezdem élvezni, azt ami van.
És gyönyörűnek látom. 

Nem akarom a napsütést, pont azt akarom, a havas fákat, a szélben sodródó pelyheket. 

A kesztyűs kezemet, a kapucnis buksimat.

Lehet, hogy holnap szikrázó napsütés lesz, és utána is,  és jó ideig nem lesz részem ebben a szépségben, a havas tájban.

Köszönöm természet, hogy újra megmutatod: ez is te vagy.

Köszönöm elme, hogy megmutatod,mennyi minden van bennem, minden , ami olykor semmivé válik, és újra mindenné, vagy egy-egy történetté.

„A tiszta elme képtelen boldogtalan életet élni.”(B.K)