Jóvátevő levél

A jóvátevő levél az ÖnMunka része.

Amikor megítéltél valakit, akivel éppen bajod van. (Az erre a célra szolgáló ítélkező lapon.)
Utána a 4 kérdéssel  és megfordításokkal megvizsgálod.
Majd a Jóvátevő levél következik.:
Leírod, hogy mivel bántottad meg őt (3 dolog),  aztán 3 dolog, ahogyan szeretnéd helyrehozni, majd 3 dolog amiért hálás vagy az illetőnek.
Én háromnál kicsit több dolgot vettem észre, amiért hálás vagyok. :)
Érdemes felolvasni az illetőnek, nagyon szép tud lenni.
Az sem baj, ha nem adod oda, csak magadnak olvasod.


Drága Szerelmem!

Sajnálom, hogy megbántottalak, mert azt akartam, hogy másmilyen legyél. Hogy akaratos voltam Veled, és rád erőltettem a módszereimet.
Hogy olykor olyat kérek,vagy követelek Tőled, amire nem vagy képes, vagy nem szeretnéd.

Úgy szeretném jóvá tenni, hogy jobban figyelek Rád, hogy meghallgatlak.
Hogy próbálom észrevenni, amikor rád erőltetem az akaratomat.
Hogy nem mondom, hogy mit és hogyan csinálj, hanem engedem, hogy tegyél, ahogy szeretnéd.

Hálás vagyok, mert felismerhettem, hogy még mindig mennyire félek beleengedni magam a kapcsolatunkba, hogy mennyire függök attól, hogy Te hányszor mondod azt, hogy szeretlek, és hogy mennyire szükségem van rád, és ezekre.
Hogy felismertem, hogy mennyire szeretlek, és mennyire félek attól, hogy ennek vége lesz, vagy elhagysz, és ezért inkább én akartalak elhagyni.
Hálás vagyok, hogy felismertem, hogy még mindig mennyire függök a tökéletes párkapcsolatról hitt képemnek, és ahhoz mérem magunkat.
Hálás vagyok, hogy felismertem,hogy mennyi mindent várok Tőled (pl ölelés,kapcsolódás,szeretet),amit  igazából magamtól várok, és Én nem adok meg Magamnak.
Hogy felismertem, hogy félek annyira szeretni, ami Bennem van, és inkább nem mutatom ki, mégpedig azért, mert azt hiszem, hogy Én jobban szeretlek, mint Te engem.
Hogy felismertem, hogy félek adni, és kérni, hogy nem merem kifejezni a szükségleteimet.
Hogy észreveszem, hogy van egy elégedetlen énem, aki el akar vinni a jelentől, és mindattól a széptől, amiben most részem van Veled.
Hogy felismertem, hogy félelmetesnek tartom, hogy úgy jó a kapcsolatunk, ahogy van, hogy szeretsz, törődsz velem és hűséges vagy.
Hogy felismertem, hogy nem merem ezt elhinni, és inkább megakadályozom ezt, mert félek, hogy kiderül, hogy semmi sem igaz.

KÖSZÖNÖM mindezt Neked!

Szeretlek

Ötlet:
Felolvasni, mintha magadnak írtad volna,illetve mintha ő írta volna neked.

Na milyen? :)

Magamba engedett részeim.

Észrevettem, hogy ha a nem megszokott útvonalakon haladok, valami érdekes, szép dolog bontakozhat ki.
Munkába menet metróval a Gyöngyösinél szállok le, de most máshová kellett mennem előtte, így az Árpád hídnál kellett volna.
Ültem a metrón, és olvastam. Egyszer csak felálltam és leszálltam egyel előtte. Nem értettem, hogy ezt miért csinálom.
 Állok a peronon, még visszaugorhatnék , de érzem maradnom  "kell".
Hmm, gondoltam, ennek biztos valami oka van, valamiért itt kell lennem... elkezdtem figyelni
(az elmémnek rögtön kellett a magyarázat).
Gyerekek mindenhol, kis srácok, lökdösődés.
Aztán láttam, ahogy egy lány lekísér egy vak nőt a lépcsőn, majd visszamegy.
Ott állt, és várta a metrót, akárcsak én.
Akkor már sejtettem... Valamiért a vakokat, és mozgás sérülteket mindig másnak ítéltem meg, kicsit féltem is tőlük, nem mertem segíteni neki.
Nem miattuk, magam miatt. Féltem, hogy bénázok, vagy rosszat mondok, teszek.
Inkább mindig elkerültem ezeket az embereket, de titkon lelkiismeret furdalásom volt.
Jött a metró, és gondolkodás nélkül odaléptem, kértem karoljon belém, és ha szeretné segítek felszállni.
Belém karolt, ülőhely is lett volna, de csak 1 megállót ment, akárcsak én. Már mosolyogtam.
Mindketten villamossal mentünk, csak más irányba, elkísértem. Mondtam, hol kezdődik a lépcső, hol van vége, hol lépjen nagyot. És a villamosra is segítettem felszállni neki. Az egész magától történt.
Aztán ott álltam már egyedül, és eszembe jutott: Aha, akkor ezért történt az egész, hogy segítsek neki.
Rögtön meg is fordítottam: Szóval, hogy ő segítsen nekem!!!! és elkezdtek potyogni a könnyeim.
Szeretet járt át, hogy már nincs rajtam senki kívül álló, senki nem más, ő is én vagyok.
Magamon segítettem, elfogadnom, a másságaimat, azokat a részeimet, amiket nem normálisnak, nem elfogadottnak hihettem.
És a vakot, aki nem lát, és bizony van, hogy szüksége van valakire, a segítségre,és képes azt el is fogadni.
...

Ma reggel másik  buszmegállóban szálltam fel, egyet lesétáltam.
2 férfi egy idősebbet vezetett oda, és leültették őt. 2 teli szatyorját lábához rakták.
-Kicsit figyeljen jobban máskor, óvatosabban papa! -mondta az egyik.
-Köszönöm, köszönöm. Motyogta az öreg.
Milyen jó, vannak még jó emberek, sóhajtott.
Valószínű eleshetett, és segítettek neki.
Aztán a bácsi fogva a térdét elkezdett sírni.
Ott álltam mellette a könyvembe temetkezve, és figyeltem.
A történetem az volt, hogy mivel idős, már nem tud  úgy élni, ahogy szeretne, hogy már nem erős, és segítségre van szüksége.Átéreztem milyen lehet ez, milyen idősnek lenni.
Jött a busz. Felajánlottam, hogy segítek neki felvinni a szatyrokat.
-Nem szállok, fel köszönöm, válaszolt.
Szemben álltam vele, belenéztem a könnyes szemeibe, és csak mosolyogtam.
Megsimogattam a vállát.
-Vigyázzon magára, minden jót kívánok, szóltam, és elvesztem a szempárban, eggyé váltam vele.
És már szaladtam is fel a buszra. Ő nézett, és én is őt, amíg elindult a busz integettünk egymásnak, és nevettünk, vagyis, akkora már én is sírtam.
Nevetve sírtam.
Ismét beengedtem magamba egy énemet, a tehetetlen énemet, aki olykor ki van szolgáltatva másoknak.

Annyira szép volt az egész, és olyan hálás vagyok ezeknek az embereknek.

Anyu cimkék nélkül

Sziasztok! Jövök egy kis élménnyel:
Tegnap anyu  feldobta, hogy mennyire nem mennek neki a megfordítások, és , hogy egyedül nem annyira tud Önmunkázni, vagy inkább neki sem áll.
 (Nem végzett alaptanfolyamot, csak amit tőlem tud)
Mondtam, ha gondolja, most is Munkázhatunk egyet. Örült neki.
Végignyomtunk 2 ítélkezőlapot, és csak pislogott a megfordításoknál, olyan ügyesen jöttek neki.
Aztán elkezdtünk beszélgetni intimebb témákról.
Az Önmunka alatt kevésbé, de a beszélgetéseknél jobban felismertem, hogy egyfajta "fal" mögül beszélek vele.
A falra az volt írva, hogy ő az én anyám...
hűűű,érdekes volt ezt észrevennem, és megnéztem milyen fal nélkül kommunikálni vele.
Amúgy is jó kapcsolatunk volt, de most annyira más volt, sokkal felszabadultabb voltam, és ő is.
Már nem gondoltam azt, hogy ilyet azért teljes mélységeiben még sem oszt meg az ember az anyjával, és már az sem, hogy basszus nekem kéne tőle tanácsot kérnem, nem fordítva.
Nagyon klassz volt megélnem , hogy milyen amikor a címkékből épített fal lehullik, és csak vagyunk.

Ötlet:Érdemes megnézni mit hittünk el arról, hogy milyennek kellene lennie egy anya-gyerek kapcsolatnak.
Mi az ami szerintem belefér, és mi az ami nem?
És mind megkérdőjelezni.

 „Amit még nem ismertél fel önmagadban, azt nem tudod megváltoztatni. Amint ráébredsz arra, amire eddig csukva volt a szemed, a változás magától történik meg.”(B.K)