A fél-elme próbája

Hiszem, hogy az élet nagy játék, vagy olyan, mint egy mese, vagy forgatókönyv.
 Mi pedig mindannyian a saját mesénk főszereplői vagyunk.

Ahogyan a mesékben, úgy mi is az életben különböző élethelyzetekkel és emberekkel találkozunk.

Próbákon megyünk keresztül, és minden sárkánnyal, boszorkával, óriással való találkozás csak Magunkhoz visz közelebb; erősebbé, boldogabbá tesz.

A mesékben általában le kell győzni ezeket az ellenségeket. Ehhez szoktunk hozzá, szinte az anyatejjel szívtuk Magunkba, hogy odakint létezik az ellenség, és le kell győzni, ha túl akarjuk élni.

 Nem csoda hát, hogy mivel ez van a kollektív tudattalanunkban, felnőttként is így reagálunk, a kínaiakra, cigányokra, feketékre, vagy éppen most a migránsokra.

Figyelem a körülöttem lévők reakcióit, és figyelem Magamat.

Sokan írtak már arról, hogy a migránsoknak segítsünk, és arról is, hogy veszélyesek.

Én most rólunk, magyar emberekről szeretnék írni.

Vagyis inkább csak simán az emberről.

Olyan szép a nyelvünk, hisz mutatja, csak egy fél - elme vagyunk, ha félünk, nem vagyunk egészek.

 Nem ép, egész  az elménk, hanem összezavarodott fél.

 Egy egész-séges ember bizonyos, hogy soha, de soha nem bántana, nem üldözne, és nem ítélne el egy másik embert.

Tehát én most arra buzdítok mindenkit, hogy (ha fontos számára az épelméjűség, a béke, és a szeretet), akkor legyen nagyon, nagyon elfogadó azokkal az emberekkel IS, akik gyűlölködnek, uszítanak, verekednek, agresszívak, rúgnak...stb

Régi gondolatom, hogy a hagyományos meséket megírom Ildis verzióban.

 Ahol is a sárkány fejek levágása helyett, vagy a boszorka égetés helyett a főhős elkezd kíváncsi lenni ezekre a fura, félelmetes, - számára IDEGEN lényekre.
És akár csak a Kisherceg a rókát, úgy ő is a ellenségnek hitt lényeket megszelídíti, majd barátja lesz.

Nem könnyű játék, nem könnyű küldetés, de nagyon szép pillanatokat adhat.

... anno a 90-es években még "divatosak voltak" a skinhead csoportosulások, randalírozások.
Időnként én is beléjük futottam a metrón tiniként... nem mondom, hogy először nem féltem, főleg félig cigány származásom miatt...

Aztán valahogyan elkezdtem túl látni az acélbetétes cipős, Bomberes, kopasz fiúk őrjöngésén.
Csupa szeretetre éhes fiatalt láttam, akik kerestek valamit (valahova tartozást, elfogadást), és lázadtak valami ellen ( a szülők nem foglalkoznak velük, nem érzik fontosnak magukat, nem találják a helyüket a világban).
Rájuk nézni akkor ugyan nem nagyon mertem, de csukott szemmel képzeletben mindegyiknek szeretet küldtem, és megöleltem...
Soha, semmilyen atrocitás nem ért, soha nem bántottak...

 

Most pedig igyekszem minden olyan ismerősömet a szív szemével figyelni, aki utálja a migránsokat.

Hogy miért??? Mert ő is ember.
 

Hiszem, hogy egyek vagyunk, és nincsenek különbségek. Hogy csakis, és csakis Magaddal találkozhatsz. Nincs másik ember, csak Te vagy.
 

Miért gyűlölködik? Vagy agresszív valaki? Mert fél. Tele van hiedelmekkel, amelyek legtöbbje nem is valós tény, hanem csak mások által hallott, látott, esetleg ferdített történet.

De attól még fél, azt hiszi nincs biztonságban.

 

Mint az a kutya, aki gyerekkoromban megharapott.

 Éppen csak ugróiskoláztam a közelében, nem akartam tőle semmit. Neki kicsinyei voltak a házában, és én közelítettem, betolakodó idegen voltam az ő hazájába-házában, hát megharapott.
 

Nem tehetett róla. Ilyenek vagyunk mi is. Ha félünk harapunk, hol szóval, hol tettel.
 

Ezért nagyon finoman, kedvesen közelítsünk minden gyűlölködőhöz is, szeretettel. Kérdésekkel.

Lehet, hogy csak elég megkérdezni tőle, mondd mitől félsz? Segíthetek?