Régebben kirohantam az érzéseimből, elhagytam őket. Sokat futottam és a futástól való flow érzés függővé tett. Aztán csak simán kimenekültem a testemből.
Mára telítődött tartály, elnehezedett a test, a sok érzés súlya bent tart, és én süppedek, süllyedek jó mélyre, be - le a testembe.
Most fáj, most nehéz, most szorít, lépni sem tudok.
Feszít, puffad, vizes, lágy; érzésekkel, vízzel teli.
Megállok.
Elsodor a hullámom. Nem kapaszkodok, vigyen. Az irány mindegy. Már nem én irányítok. Lélegzem.
A lelkem teret kap, szabad.
De nem a testemen kívül, hanem azzal együtt.
Érzem ahogy a sejtjeim mind lélegeznek. Tágulok, belakom a testem. Cirkulál bennem az élet.
Megszólítom a fájdalmam, a dühöm a szomorúságom. Tudom, hogy nem fogok kifutni belőle.
Csend van és mozgás, hömpölygés, mégsem önt ki a tengerem, nem csordul túl, bent marad velem. Megtartom, élem. Már nem félemlít meg a szívem.
Elbírom magam. Elbírok minden kis ért, ami érzés (érzet) tengerré nőheti ki magát.
Aztán megérzem hogy nem vagyok egyedül. Nem adok neki nevet, csak megpihenek.
Fájdalom óceánok találkoznak bennem, átmos sok ember története, már mindenki vagyok. És senki. Megtapasztalás vagyok. Vagyok.
Bent vagyok, Bennem vagyok, élet vagyok, minden vagyok, semmi vagyok, minden vagyok.
