Ősz, lassan hulló levelek, szép, szeretem.
A fa ága sem ragaszkodik leveléhez, csak mosolyogva libben.
Mint összeforrt kezű szerelmesek a gally és a levele, pont abban a pillanatban- sem előbb, sem utóbb- elválnak egymástól.
Búcsútáncot jár a szín, hogy elpihenjen a még langyos avaron.
Érdemes Nekünk is ilyen természetesen búcsútáncot járni, és elengedni helyzeteket, embereket, személyiségrészeket, bármit; hogy aztán a Magunk felé fordulás után új erőre kapjon az életünk.
Eszembe is jutott erről egy élményem:
Forró vákuum az egész testem.
Mindent magába szív, el akar raktározni,
meg akarja állítani a pillanatot.
Két kezemmel szorítom arcod, szemem felkutatja minden porcikád,
minden rést, minden ráncot, pihét.
Mint egy szomjas vándor a sivatag közepén.
Végre kiszáradt ajkaimhoz ér életed.
Ínséges időkre most magamba zárom megszakadt szíved sóhaját,
könnyes tekinteted, bőröd elcsitult illatát.
Magamba zárlak, és egyben felszabadítalak.
Szabad vagy, repülj.