B-A-J V-A-N !!!

Este 8 után hazafelé a metrón.

Kicsit fáradt vagyok, megcsörren a telefon: Panni néni, a kedvesem anyukája.

- Lacival mi van??? Nem veszi fel az otthoni telefont, a mobilja nem kapcsolható.
Nem tudod hol van, mi van vele?
Megnyugtatom Panni nénit, munka után dolga akadt, tudok róla, hogy pontosan hol van nem tudom.
Biztos minden rendben van.
Kb 1 óra múlva hazaérek, és visszahívjuk.

Őt megnyugtattam, de én már kevésbé vagyok nyugodt...
Hívom párszor mindkét telefonon, a helyzet nem változik.

Hmm, jól van, még egy óra hazáig, biztos  már otthon van, és fürdik.
Vagy nem???

Amit tudni kell: a párom cukor beteg, és sajnos nem egyszer behipózott (elájult, rosszul lett), sőt tavaly melóból rohantam haza emiatt, aztán mentőkihívás, stb, élet-halál között, és csak jönnek az emlékképek.
Egyre rosszabbul vagyok, remegek.

Oké-oké ezek csak képek, most mi van?

Fogalmam sincs.
Mik a tények?  Nem tudom őt elérni, ennyi...
Ez azt jelenti, hogy??? hogy nem jelent semmit, mélyeket lélegzek, a testemre figyelek.

Persze még párszor megpróbálom hívni, semmi.

Mindjárt a Határ úthoz érek, onnan még kb 25 perc busszal, mindenhol megáll, jajj, ne, azt nem bírom ki.

Oké, jön a gondolat, menjél taxival!!!

Igen, beugrok, és gyorsan hazaérek, így tudni fogom mi van, mert tudnom kell.
Mert ez a bizonytalanság most kibírhatatlan.

Aztán egy hang megszólal: Ez komoly??? Ezek csak érzetek, energia!!! Menekülsz előlük??? De béna vagy!.
Hmm, meghallgatom, figyelem a szavakat, pihi.

Határ út, hezitálok kicsit, látom, hogy a taxisnak ezúttal nem a fuvarért, hanem a szorongásban töltött percek csökkentéséért fogok fizetni. Igen, látom, és beszállok.

Gondolatok:

Jajj, csak ne akarjon beszélgetni...mikor érek már haza... kurva piros lámpák ... mi lehet vele... 

Persze a taxis elkezdi mesélni az előző utast, aki úgy becsapta az ajtót, hogy beragadt, azért nem tudtam ott beszállni.

Gondolat:
 Nekem most aggódnom kell, nem bájcseveghetek a taxissal, miközben....!!!
 Miközben???? Fogalmam sincs.

Nagy levegő, testben levés, itt vagyok.
És látok, vagyok.
Érzem a kocsi illatosítóját, érzem az ülés puhaságát, figyelek kifelé, hallom a kellemes hangot, nyugodt vagyok.
Aztán eszembe jut az exem, ő is taxis volt...és az, hogy ha őt nem tudtam elérni, az volt  a történetem, hogy biztos megcsal éppen valakivel.

Érdekes, hogy mindig találunk történetet a szorongásunk alapjára.
A "megcsalás" most fel sem merül bennem.
Egy hálás mosoly hagyja el a számat a múltat idézve, és figyelek.
Navigálom a taxist, élvezem az utat.

Hazaérek.
A párom sehol.

Hmmm, gyomorgörcs, légszomj, szívkalapálás.
És képek és képek: látom valahol a földön fekve, emberek veszik körül, aztán ahogy beemelik a mentőbe, ahogy az inzulint adják éppen be.
Koncentrálok, hogy találják meg az iratai között, hogy ha baj van, engem kell felhívni.

És villognak a szavak: BAJ VAN !!! BAJ VAN!!! BAJ VAN!!!

Oké, nézem őket, szavak, képek, irány be a testbe, szét feszülök...nagy levegő belepihenés az érzetbe.

Nyitott elme felhívja a mentők nyilvántartását, nem vittek be ilyen nevű embert.
Panni nénire csörgök, megígérem később felhívom, ha tudok valamit.

Este tíz van, zuhanyoznom kellene, fáradt,  hulla fáradt vagyok.
Hulla, mi???? A párod hulla, te meg itt alukálni akarsz?? Aggódnod kell!!!

Mi van??? Kik ezek a hangok a fejemben???

Na jó, elég!!!
Belemegyek, átadom magam az érzésnek.
Zakatolok, remegek, nem kapok levegőt.

És elkezdem a párbeszédet magammal:

- Mi a legrosszabb, ami történhet?
- Hogy valahol fekszik a földön, és én semmit nem tehetek, MEGHAL-T.

 Hogy én tehetek róla, nem szerettem eléggé, rossz vagyok, ezt érdemlem stb... 

Látom a betűket.
-  Hol van ezeken a parancs, hogy elhiggyem ezeket ? Hmm?

- Sehol.

- Mi ezekben a betűkben a félelmetes???
- Semmi.
Látom a képeket, a temetést, magamat gyászolóként, ahogy őrjöngök...
- Hol van pontosan ezeken a képeken bármi félelmetes???
Nézek, pásztázom, bámulok rájuk.
- Ezek képek!!! Semmi, semmi félelmetes nincs bennük.

- Hol van az, aki fél?

A kérdés a testembe visz.

Az energia kevésbé intenzív és még ott van. Hagyom, egészen finoman , lágyan belehuppanok, belepihenek, vele vagyok. Nem akarom kirugdalni magamból, nem akarom elkergetni, kíváncsi vagyok rá, élem, tapasztalom.
Észreveszem a nyugalmat, a csendet. És még jönnek képek, szavak, és csak hagyom, hogy lelazuljon magától, nem erőltetek semmit, csak nézek, érzek, vagyok.

Már mosolygok.

Kinézek az ablakon: A párom most száll le a buszról, vidáman, egészségesen.
Dolga volt, és a mobilja lemerült, ennyi.
Belép az ajtón, és én sírva a nyakába borulok, és csak ölelem.

Hálás vagyok, és alig várom, hogy megtapasztaljam, hogy nem tudom őt elérni, és nem tudom, hol és mi van vele...

Az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor nincs is valós veszély, támadás, fenyegetettség, vagy bármi, ami szorongásra adhatna okot.

Sohasem a valóság, hanem a róla szóló történetünk miatt szenvedünk.

A saját példámmal szerettem volna bemutatni, hogy hogyan, milyen kérdésekkel, lehet az ilyen helyzetekben lenni, rálátni.

Ha neked is vannak hasonló, és/vagy más jellegű szorongásaid, és kíváncsi vagy erre a módszerre, itt lehet egyénileg:

 

http://ildiidill.blogspot.hu/p/blog-page.html

és/vagy csoportosan:

 http://www.onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

megismerkedni vele.