40 évesen szültem, és habár a várandóságom fizikailag nehéz volt, a többi szinten a legcsodálatosabb. Életemben nem éreztem annyira felszabadultnak, érzékinek, Nőnek, örömmel telinek Magam.
Aztán jött a mélyrepülés: sajnos minden felkészülésem és bizalmam ellenére nem úgy alakult a szülés, ahogy szerettem volna, és nem azt a biztonságos közeget kaptam a kórházban, amit megérdemeltem volna.
Majd jött a gyermekágyas időszak. Nagy volt a váltás hirtelen. Előtte 3 munkakörben dolgoztam egyszerre: értékesítőként egy bútor boltban, oktatóként egy Alapítványnál, és egyénileg, csoportokat tartva facilitátorként. Edzőterembe, táncolni jártam, barátokkal találkoztam, és jövős-menős életet éltem a férjemmel.
Aztán ott maradtam egyedül egy éjjel-nappal szopizó kisbabával, a saját fizikai fájdalmammal, mentális problémáimmal, magányommal. És akkor még aktivizálódott az összes gyerekkori traumám, sebem, aminek okán úgy éreztem, az elmúlt 15 év önismeretét kidobhatom a kukába. Ráadásul mindezt segítség nélkül, azaz csak ketten voltunk a férjemmel, akinek minden támogatásáért hálás vagyok.
kb 1-másfél évig olyan volt, mintha egy külön világba éltem volna. Mint egy víz alatti világ, ahol csak a kislányom és én vagyok. És amíg az Anyaságomat élem, addig jó volt ott, de volt, hogy a Nő ébredt bennem fel, és az fuldokolt a víz alatt, szabadult volna.
Szétszakadtam belül, és próbáltam mindkét részemnek életet hagyni, adni. Nem (mindig ) sikerült.
Én azok közé a nők közé tartozom, aki együtt alszik a gyermekével, aki igény szerint, azaz, ha kell naponta 100x szoptatja, és nem ad neki cumit, nem ülteti képernyő elé, csak hogy legyen egy kis szabad ideje. Olyan, aki hordozza, nem hagyja sírni, válaszkészen neveli a gyermekét. (Ezeket nem azért írom, mert bárkinek így kellene csinálnia, ezek az én elvárásaim Magamtól.)
Én odaszentelem az első 3 évet a víz alatti életnek, az Anyaságnak. Még akkor is ha elhíztam, és sokszor alvás helyett a péksüti adta az energiát, meg az örömöt. Akkor is, ha olykor a lehető legmesszebbre futnék üvöltve, sírva. Mert ezt választottam.
Én képtelen lettem volna 3-6 hónapos korában másra hagyni, cici nélkül, képtelen lennék másik szobában altatni, sírni hagyni. És mindennek megvan az ára, de nekem megéri.
Szerencsére a Nőhöz, aki vagyok mély kapcsolat fűz, nem hagyjuk el egymást soha. És habár néha hisztis, néha csalódott, és türelmetlen, de megtanult várni. Mert tapasztalja, hogy az Anya mennyi kincset ad neki: a még érzékenyebbé válást, a mélységek megtapasztalását, az erősebb intuíciókat, testen túli erőt, magabiztosságot, kiteljesedést.
3 év, 3 év a víz alatt, az Anyaság világában, az érzelmekben. 3 év csoda, ahogy láttam egy lelkecskét fejlődni, megtanulni járni, beszélni, biciklizni, kifejezni magát, játszani, sikereket elérni, örülni, dühösnek lenni, szeretni, elesni, elaludni és felébredni, sírni és nevetni, szabadnak lenni. És közben az én kis belső gyermekem is vele gyógyult, növekedett.
Közben megváltozott a világom, a prioritások, olykor a szabályok. Szakmailag és új utakra eveztem, és lassan lassan jövök fel a mélyből, egyre több időt, teret kap bennem a szárnyaló, szabad, kíváncsi NŐ.
Boldog születésnapot KINCSEM!
Boldog születésnapot ANYA!
Köszönöm a türelmet NŐ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése