Iskolai élményem.

    Péntek dél van, a metrón utazom erős mellkasi érzettel.

Figyelem, elkezdek beszélgetni vele.:

- Szia! Megijedtem Tőled, és nem akarom, hogy eltűnj, kíváncsi vagyok Rád, kérlek mesélj Magadról, miért vagy itt?

- Félek, hogy nem szeretsz, félek tőled.

- (Elmosolyodok) Nahát, én meg Tőled félek, érdekes ez. Tudod, egy nagyon fontos helyre megyek most, és azt gondoltam, hogy megakadályozol abban, amit ott szeretnék csinálni.

- Hova megyünk? Mit szeretnél csinálni? 

- Tudod évek óta az volt az álmom, hogy szakközépiskolásokkal beszélgessek, hogy adjak nekik valamit Magamból, hogy akár segítsek nekik könnyebbé tenni a minden napokat. És most lehetőséget kaptam rá, egy osztályfőnöki órára megyek, amit én fogok megtartani.

- Ó, ez érdekes, Magaddal viszel engem is? Engem is érdekel ez a dolog. Én is látni szeretném, azokat a fiatalokat.

- Hát nem tudom, idáig azt hittem, hogy nélküled könnyebben menne, de tudod mit, gyere te is. Talán még segíthetsz is.

- Köszönöm, hogy nem küldesz el, Köszönöm!!! Szeretlek! Ez nagyon izgi lesz!!!

- Igen, az lesz, az tuti! Páholyból nézheted...

   Szikrázó napsütés ölelget, ahogy kilépek az aluljáróból.

Pár lépés csak a szakközép Iskola, és már ott is vagyok.

 Mindenhol nyüzsgés, zsivaj, igazi suli hangulat. Én nagyon szeretem. 

Számomra az iskola, a tanulás, és a tanárok is vonzó, szeretem fogalmak. Ahogy bármilyen iskolába belépek elfog egy nagyon kellemes, egyben bizsergetős érzés. És jönnek az emlékek...

Az Általános Iskola 8 osztályát 4 költözéssel jártam ki, így sok emberről, és iskoláról van emlékem.

Imádtam tanulni, olvasni, mindig kíváncsi voltam az új ismeretekre. 

A Szakközép Iskola pedig már egy meredekebb téma. Valahogy elvesződtem az életben.

A szüleimet akkor gyengének láttam, Magamat kevésnek.

Utáltam a testem, és mindent, ami Velem kapcsolatos. Hogy Magamról ne vegyek tudomást, ittam, cigiztem, buliztam, és ami még jött...

Akkoriban is egy tanár volt, akit csodáltam, példa értékűnek találtam. A magyar tanárom volt Ő, aki egyben pszichológus is.

Az ő órái mások voltak, egy más világ. Nem a tantervről szólt, hanem az emberről. Mindig érdekes gyakorlatokat, kérdéseket tett fel, és elbűvölt a sokszínűsége. Sokan féltek tőle, mert szigorú volt, én nem, én szerettem őt, és amit képviselt. Talán, ha valaha volt példaképem, az ő volt, és minden olyan tanár, aki valamit adott Magából a tanterven kívül--> ÖnMagát.

Talán ezért volt Nekem olyan régóta ilyen fontos, hogy sulisokkal beszélgethessek.

Hogy legyek kicsit a másik oldalon is, hogy én is adhassak Magamból, hogy talán, ha egy kicsit is, de támpontot, segítséget adjak nekik ÖnMagukról, és ebben az ÖnMunka módszerei abszolút a segítségemre jöttek, hiszen én magam is ezeknek köszönhetem, hogy ráláttam mennyire rendben lévő vagyok.

Kedves ismerősömmel, az osztályfőnökükkel bementünk az osztályba , és elkezdődött az óra.

A nagy izgalmam ezzel szerte szállt. Kérdeztem és mondtam, beszélgettünk arról, hogy ki miben jó, miben tehetséges,  mennyire értékeli Önmagát, hogyan tudják a kritikát fogadni, hogyan kezelik a konfliktusokat, stb..

Persze korántsem úgy alakult, ahogy a "tan-terv" megvolt, még szerencse, hogy eleve szeretem a spontaneitást, és nem vagyok az a tervezős, terv betartós típus.

Látszatra nem figyeltek Rám, zenét hallgattak, a telefonjukat nyomogatták, vagy chateltek, beszélgettek egymással.

Rám sem figyeltek, és egymásra sem. Ellenálltak, és azt várták, hogy végre kicsengessenek.

Elvégre pénteki utolsó ofő óra van, kit érdekel, hogy mit akar ez a nő.

Igen más ez, mint bármelyik tréningemen. 

Azok a résztvevők felnőttek, ismerik, tudják, hogy nagyjából mire számíthatnak, és még fizetnek is érte.

Ezek a fiatalok nem kérték, hogy oda menjek, és akár segítsek nekik, vagy bármiről is beszéljek. 

Én mégis ott voltam, elmondtam, hogy izgulok is emiatt. És megkérdeztem, hogy ők hogy vannak ezzel?

 Ki merik-e mondani, amit éreznek? Hogyan vannak az új dolgokkal? 

Igen a látszat ez volt, a zsivaj, és a nem nemtörődömség, amit ellenállásnak, vagy akár tiszteletlenségnek is lehet nevezni. Volt ott mindenféle szerep a kemény sráctól kezdve a királyig, az " okostól" a viccesig, az ellenállótól, a lelkesig.

Én mégsem csak ezt láttam, éreztem. Hanem nagyon szép dolgokat:

Mosolyokat, és megnyílást, elgondolkodást, és jó néhány olyan szempárt, aki figyelt, és igenis érdekelte a téma.

Csupa szeretni való embert láttam, ugyanolyan problémákkal, mint bármelyik tréningemen.

Olyan csodás lelkeket láttam, akik félnek, attól, hogy sebezhetővé válnak, hogy bántják őket, a szeretteiket, vagy ők fognak bántani másokat. Akik idegesek lesznek, ha az anyjukat szidják, és inkább ütnek előbb, mint hogy őket üssék meg. Olyan tehetségeket láttam, akik nincsenek tisztában saját tehetségükkel, és talán félnek is kimondani, hogy valamiben jók. Könnyebb, biztonságosabb a háttérben meghúzódni, hisz "úgysem kíváncsiak rám..."

Sokat kaptam ettől a 15 fiútól, és egy lánytól, és az osztályfőnöküktől, olyan sokat, hogy ki tudja meddig kitartok belőle, talán örökre.

Aztán összeállt a kép, hogy én akkor nemcsak azzal az osztállyal találkoztam, hanem saját Magammal is. 

Elvittem oda az én 16 éves Önmagamat, aki becsatlakozott a metrón...

És megláttam, hogy nem is attól féltem, hogy vajon ezek a fiatalok elfogadnak -e, szeretnek-e, hanem hogy én képes leszek-e rá őket elfogadni, őket szeretni.

És akkor ott még az osztályban ülve az osztályfőnökkel rájöttem, hogy az én saját 16 éves kori magamat fogadtam újra vissza magamba, megszeretgetve, hagyni neki időt, hogy érdekelje bármi, amit én mondok, és tiszteletben tartva, amit ő is szeretne.

Nagyon elérzékenyültem, és még órákig öleltem, szerettem azt a 16 lelket, és azt a 16 éves Ildit, aki, azt hitte, hogy szar az élet, és ő nem szerethető.

Köszönöm Nektek, és egyúttal minden tanárnak, pedagógusnak, aki nap, mint nap a tanterven kívül ad egy kicsit Magából, hogy minden fiatal közelebb kerülhessen Magához.

Én azt tapasztalom, és hiszem, hogy ha csak egy kicsi csírája is is eljut abba a fiatalba, hogy lehet beszélni az érzésekről, hogy a konfliktusokat máshogyan is lehet intézni, mint verekedéssel, stb, akkor az majd idővel nagyszerű virágba borul. 

Lehet, hogy nem fogja látni a kertész, a sok - sok virágot, én mégis boldogan így kertészkedem...hogy habár ők nem is hiszik magukról, én már látom az egész virágos kertet.

És azért tudom látni bennük, mert már Magamban is látom. 

2-3 éve még nem tudtam volna kiállni ezek elé a fiatalok elé, még túl sok hiedelem, félelem tartott volna vissza.

Emellett a sok szép dolog mellett kaptam még egy ajándékot Magamtól: látom mennyi önbizalmam van, mennyire hiszem, és élem, azt, amit tanulok, tanítok, és merek hibázni, (csak már nem tartom hibának),  ki merem mondani, ha félek. Magabiztos vagyok, és ezt az ÖnMunkának köszönhetem. És Magamnak!!!

Kérlek miután ezt elolvastad szedd össze Te is, hogy miben vagy jó, ügyes, hogy mire vagy büszke!!!

El fogsz csodálkozni, hogy mennyi dolog van benned, ami értékes.

És kicsit szeretgesd meg azt a kamaszt, aki egykor Te voltál, talán jól esne neki.