Észrevettem, hogy ha a nem megszokott útvonalakon haladok, valami érdekes, szép dolog bontakozhat ki.
Munkába menet metróval a Gyöngyösinél szállok le, de most máshová kellett mennem előtte, így az Árpád hídnál kellett volna.
Ültem a metrón, és olvastam. Egyszer csak felálltam és leszálltam egyel előtte. Nem értettem, hogy ezt miért csinálom.
Állok a peronon, még visszaugorhatnék , de érzem maradnom "kell".
Hmm, gondoltam, ennek biztos valami oka van, valamiért itt kell lennem... elkezdtem figyelni
(az elmémnek rögtön kellett a magyarázat).
Gyerekek mindenhol, kis srácok, lökdösődés.
Aztán láttam, ahogy egy lány lekísér egy vak nőt a lépcsőn, majd visszamegy.
Ott állt, és várta a metrót, akárcsak én.
Akkor már sejtettem... Valamiért a vakokat, és mozgás sérülteket mindig másnak ítéltem meg, kicsit féltem is tőlük, nem mertem segíteni neki.
Nem miattuk, magam miatt. Féltem, hogy bénázok, vagy rosszat mondok, teszek.
Inkább mindig elkerültem ezeket az embereket, de titkon lelkiismeret furdalásom volt.
Jött a metró, és gondolkodás nélkül odaléptem, kértem karoljon belém, és ha szeretné segítek felszállni.
Belém karolt, ülőhely is lett volna, de csak 1 megállót ment, akárcsak én. Már mosolyogtam.
Mindketten villamossal mentünk, csak más irányba, elkísértem. Mondtam, hol kezdődik a lépcső, hol van vége, hol lépjen nagyot. És a villamosra is segítettem felszállni neki. Az egész magától történt.
Aztán ott álltam már egyedül, és eszembe jutott: Aha, akkor ezért történt az egész, hogy segítsek neki.
Rögtön meg is fordítottam: Szóval, hogy ő segítsen nekem!!!! és elkezdtek potyogni a könnyeim.
Szeretet járt át, hogy már nincs rajtam senki kívül álló, senki nem más, ő is én vagyok.
Magamon segítettem, elfogadnom, a másságaimat, azokat a részeimet, amiket nem normálisnak, nem elfogadottnak hihettem.
És a vakot, aki nem lát, és bizony van, hogy szüksége van valakire, a segítségre,és képes azt el is fogadni.
...
Ma reggel másik buszmegállóban szálltam fel, egyet lesétáltam.
2 férfi egy idősebbet vezetett oda, és leültették őt. 2 teli szatyorját lábához rakták.
-Kicsit figyeljen jobban máskor, óvatosabban papa! -mondta az egyik.
-Köszönöm, köszönöm. Motyogta az öreg.
Milyen jó, vannak még jó emberek, sóhajtott.
Valószínű eleshetett, és segítettek neki.
Aztán a bácsi fogva a térdét elkezdett sírni.
Ott álltam mellette a könyvembe temetkezve, és figyeltem.
A történetem az volt, hogy mivel idős, már nem tud úgy élni, ahogy szeretne, hogy már nem erős, és segítségre van szüksége.Átéreztem milyen lehet ez, milyen idősnek lenni.
Jött a busz. Felajánlottam, hogy segítek neki felvinni a szatyrokat.
-Nem szállok, fel köszönöm, válaszolt.
Szemben álltam vele, belenéztem a könnyes szemeibe, és csak mosolyogtam.
Megsimogattam a vállát.
-Vigyázzon magára, minden jót kívánok, szóltam, és elvesztem a szempárban, eggyé váltam vele.
És már szaladtam is fel a buszra. Ő nézett, és én is őt, amíg elindult a busz integettünk egymásnak, és nevettünk, vagyis, akkora már én is sírtam.
Nevetve sírtam.
Ismét beengedtem magamba egy énemet, a tehetetlen énemet, aki olykor ki van szolgáltatva másoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése