1999 ősze - Egy cipőboltban dolgozom eladóként.
Egy este felmegyek a kolléganőmhöz dumcsizni.
Akkor még nem gondoltam, hogy az egész életemet meghatározó élményben lesz részem, valami elkezdődik...
A lakásban több Amerikai Staffordshire Terrier tartózkodik, és ahogy belépek hozzájuk, az egyik kölyök elkezd futni felém.
Mintha ezer éves barátságunk egy újabb találkozója lenne csak, ő a kis fiú kutya szalad egyenes felém, és ugrik, és nyaldos. Onnantól kezdve árnyékként követ.
Sosem voltam nagy kutyás -idáig- és nem tudom hová tenni ezt az újonnan jött érdeklődést.
A beszélgetés után következtek a hétköznapok, azaz azon veszem észre magam, hogy egyre többet jut eszembe az a kölyök.
Pár hét telik csak el talán, és a kolléganőmtől egyre többet kérdezek Jancsiról.
Mert, hogy a kutyust Jancsinak nevezte el a kolléganőm anyukája.
Már csak 2 kutya maradt az alomból, egy fiú ,és egy kislány , ezért is nevezte el őket Jancsinak és Juliskának.
Aztán újból meglátogatom, és érzem, hogy Nekem szükségem van erre a kutyára.
Kolléganőm és családja nagylelkűen Nekem ajándékozza azzal a feltétellel, hogy maradjon a neve Jancsi.
Természetesen beleegyezem, és a családunk kibővül Jancsival.
Az akkori párom, és családom kicsit furcsállja a dolgot, főleg, hogy pont egy ilyen fajtájú kutyát kellett hazahoznom, de előbb-utóbb megszokják.
Mit megszokják, a család szeretett tagjává válik.
2000- valóban egy új kezdet volt, de sejtelmem sem volt, hogy mennyire.
Valami nagyon hihetetlen kötelék volt köztünk Jancsival. Nem járattam kutyaiskolába, nem tanítottam nagy kunsztokra, mégis mintha telepatikusan érzett, értett volna engem, és maximálisan mindenben együtt működött.
Számtalan csoda történetet tudnék mesélni, hogy milyen nagyszerű volt vele az élet, de ami a leginkább sorsfordító volt számomra, az a feltétlen szeretet és figyelem, amit tőle kaptam.
Életem legmélyebb, legsötétebb időszaka következett, és ő ott volt Velem.
Párkapcsolati, családi, drog és alkohol problémákon mentem keresztül.
Volt, hogy őrjöngve vertem szét a szoba berendezést, tükröt.
Nyüszítettem fájdalmamban, szégyenemben. A félelem, fájdalom, a kilátástalanság jól ismert vendégek voltak az életemben.
Minderről senki sem tudott, nem beszéltem senkinek ezekről akkoriban.
Példásan végeztem a munkámat, kerestem a pénzt, fizettem a számlákat, és mosolyogtam, és mosolyogtam.
Elrejtettem mindent, ami fájt.
Egy valaki volt csak Velem minden fájdalmamban, egy valakinek mutattam meg a valóságomat.
És ez a valaki nem ember volt, hanem egy kutya. Rá mindig számíthattam, ő volt az egyetlen akiben megbíztam.
Ő mindig megérezte, ha baj van, neki nem tudtam eljátszani, hogy minden rendben van.
Ő átlátott a színészkedéseimen.
Volt, hogy a buksiját csak a lábamra tette, és böködött a fejével, és csak nézett a nagy barna szemeivel.
A lelkemig látott, és neki elmondtam, hol hangosan, hol hangtalanul.
Ő volt az egyetlen barátom, bizalmasom, terapeutám.
Megtanított önfeledtem játszani, megállni, ha elfáradok, és nem tovább nyúzni Magamat. (Rengeteget futottam vele.)
Megmutatta, hogy bármi történik, attól még van minek örülni, és az élet szép.
10 évig tanított, és 2009 tavaszán egy séta végzetes lett számára.
Egy kullancs, Babézia kór, és nem lehetett már segíteni rajta, egyre csak gyengült, a veséje tönkre ment.
Kapott infúziót, és gyógyszereket, de a vég csak közeledett.
Megannyi szenvedés, bántás, újrakezdés után már 14 éve gyűrtük egymást az akkori párommal, és valahogy Jancsi volt mindig a közös pont, a mi "gyerekünk", az aki összetartott.
Ahogy felraktuk az orvosi asztalra, így "szólt hozzám" Jancsi:
"Én el fogok menni, és ezzel a ti kapcsolatotoknak is vége szakad."
Azt hittem megőrültem, nem akartam elhinni, gondoltam, csak hallucinálok. De igaza lett.
Még napokig szenvedett, nem javult, és el se ment.
A húgom hívta fel a figyelmemet arra, hogy "miattam nem megy el a kutya, én nem vagyok képes elengedni őt, azért nem tud meghalni."
Odakuporodtam Jancsi mellé, aki akkorra már csak árnyéka volt önmagának, és potyogó könnyeim között köszönetet mondtam neki mindazért a csodáért, amiben részesített.
Megköszöntem, hogy a legjobb a barátom volt, a legnagyobb mesterem, aki megtanított az elfogadásra, a szeretetre, a bizalomra, és a csodavárás nyitottságára.
Elmondtam neki, hogy ha valóban az a sorsa, ha eljött az idő, akkor elengedem őt, menjen játszani a kutya paradicsomba. Nem akartam, hogy többet szenvedjen.
És meséltem neki közös történeket, és nevettem és sírtam, és ő csak hallgatott, és még a kiszáradt nyelvével is búcsúpuszit adott.
Aztán felálltam, és elmentem.
Anyu 2 óra múlva hívott sírva, hogy Jancsi meghalt.
Vánszorogva, még odament hozzá az ágyhoz, elköszönt, majd szép lassan elaludt örökre.
Az egész család sírt, amikor közösen eltemettük, csak én nem.
Keményen levezényeltem, hogy mi hogyan legyen.
A párom önkívületi állapotban zokogott, és én csak álltam a hideg test felett, amelyben már nem volt ott a lélek.
A kapcsolatomnak 15 év után valóban vége lett.
2014- Az utóbbi 5 évben csupa jó dolog történt Velem, csodálatos új párkapcsolatban vagyok Lacimmal.
Vállalkozó lettem, Önismerettel foglalkozom, sokat gyógyítottam magamat és másokat is különböző módszerek segítségével. Egészséges, boldog ember vagyok.
2015 eleje- A vállalkozásom hanyatlik, egyre kevesebben jönnek hozzám, anyagilag egyre rosszabbul állok.
Átmeneti munkaként bevállalok egy cipőbolti állást.
A cipőboltban lévő Ildi nevű kolléganőt elgázolt egy autó a zebrán a kutyájával, egy steffivel.
A kutya nem élte túl. Ildinek 18 helyen tört el a csontja, amíg felépül, addig dolgozom helyette a boltban.
Micsoda hasonlóságok, és sokáig nem is tűnik fel semmi Nekem.
Ildi időként bejön tolókocsival, nagyon akar már jönni dolgozni, egy igaz kemény, akaratos csaj.
Egyedül a kutyája miatt szomorú.
Amúgy is van valami nagy nagy szomorúság a szemében, de valamiért nekem annyira ellenszenves.
Csodálkozom is Magamon, hogy mi bennem ez a taszítás ennyire.
Utálom, hogy nem foglalkozhatom azzal, amivel szeretnék, hogy már megint nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném, hogy kénytelen vagyok egy cipőboltban dolgozni, miközben sokkal többet gondolok Magamról, amire képes vagyok.
És ez az Ildi is csak bejön, és halálra idegesít, miközben egyre jobban szeretek ott dolgozni.
Szépen lassan esik csak le, hogy mi dolgom ott.
Találkozni Önmagammal Ildin keresztül.
Találkozni azzal a kemény Ildivel, aki voltam, akit számomra most ő képviselt.
Neki 18 helyen tört a csontja- Nekem 100 felé a szívem, és mindketten elveszítettük az egyetlen lényt, akiben megbíztunk, a staffienket.
Sokáig haragudtam Magamra, amiért nem voltam ott, amikor meghalt Jancsi, hogy eljöttem akkor onnan, hogy ott hagytam egyedül.
Borzasztó lelkiismeret furdalásom volt, amire facilitátor társam segítségével tavaly rá is tudtam nézni végre, egy százas papírzsepit el is sírtam akkor.
Ráláttam, hogy pont így voltam továbbra is őszinte Jancsival, hiszen beláttam, hogy nem lettem volna képes végig élni a halálát.
Néha, ha valamit nem teszünk meg, akkor vagyunk a leghűbbek Magunkhoz, és a másikhoz.
Aztán egy nap Ildi behozza a másik steffiejét, aki pont úgy néz ki, mint Jancsim.
Úristen, akkor vág belém, hogy én 5 éve meg sem simogattam egy kutyát se. és akkor feltör bennem minden, ami még maradt elrejtett szomorúságként, emlékként.
Ildi kutyája kimossa belőlem, ami még bennem maradt ezzel a témával kapcsolatban, és csak sírok a bolt közepén.
A sorstól egy külön ajándék, hogy az utolsó 3 hetet Ildivel dolgoztam, amíg a másik kolléganő volt szabin.
De addigra már nemhogy ellenszenv, hanem szeretet van bennem őfelé.
Megláttam benne önmagam, azt az Ildit, akit elfeledtem, és eltemettem Jancsival együtt.
Az akaratosat, a keményet, aki senkiben nem bízik, és nem adja ki Magát.
Ahogy a kolléganőmet fogadtam a szívembe napról-napra, vele együtt Magamat is.
Azóta kutyául érzem Magam. Hogy ez mit jelent nekem???
Hogy, nyitva a szívem most már még jobban Magamra, ezáltal a többi emberre is.
Minden élethelyzet meglepetést tartogat, csak tudni kell kicsomagolni.
Nekem is 4 hónap kellett hozzá, és köszönöm.
Várom a következő állomást.
Jancsim emlékére. <3
